Amikor "elmerültem", akkor döbbentem rá...

Csak rajtad múlik, mennyire vagy fontos!

Hosszú hetek óta nem éreztem azt, hogy újra írnom kellene az életemről, a bennem lévő gondolatokról. Ma ismét rádöbbentem, a sírás közepette, hogy valami nem jó... nem érzem jól magam azon az úton, amelyen jelenleg az életem tart.

Kapkodós, rohanós hétköznapok és hétvégék, alig látott családtagok és házi kedvencek. Feküdtem ma is az edzőmatracon, és a mindennapos gyakorlatsort akartam csinálni, amikor egyszer csak elkezdődött....

Mindenki élte már át az érzést, amikor elindul egy leheletfinom vékonyka könnycsepp a szeméből és a következő pillanatban zokog, mint akivel most közölték, meghalt a legfontosabb ember a számára... És rájöttem: gép üzemmódban élek, a mosoly, amit látnak nem az igazi, a szavak rutinosak... a mindennapok terhei megfojtanak, maguk alá gyűrnek, ahogy a tenger a süllyedő hajót...

Szembe kellett néznem a ténnyel, amit hetek óta éreztem, baj van... hogy pont akin múlik a jövőm, akit a legjobban kellene féltenem és becsülnöm, saját magam, úgy hajtom, mint a tornádó a sivatag homokját... a tempó mámorító,olykor már- már szédítő, de nem helyes. Amikor rádöbbenek, hogy elhanyagolom magam, hogy nem tudom megmondani, mikor mosolyogtam szívből... amikor a munkám a férjemmé válik, és a családom hanyagolom... nem tudok nyugodtan aludni, és szinte csak aludni járok haza... sikít a lelkem, ne tedd ezt!

Való igaz, mindig rajtunk múlik, hogy mennyit bírunk, akarunk, tudunk bevállalni az élet adta feladatokból, de én azt érzem, hogy a túlzott megfelelési vágyam közepette elfelejtettem a helyes sorrendet család, barátok, munka...

Mert még ha a mai életben naponta sokkal többet kell, hogy tegyünk a társadalomért, akkor is jusson eszünkbe: a társadalom nem fog átölelni, egy pohár vizet hozni vagy éppenséggel bevásárolni helyettünk, sőt orvoshoz se fog menni.

Rossz sorrendet követve eljutottam odáig, ami csakis az én hibám, hogy nem tudom mikor játszottam utoljára a kutyánkkal, főztem egy jóízűt, kertészkedtem, mentem orvoshoz... és sorolhatnám. Igen, ezek nem éppenséggel drasztikus mulasztások, de ha a legfontosabb emberek, a családod, a barátaid is majdnem sorba kell, hogy álljanak, mert most is határidő van, meg utána is.... akkor mondom azt én is magamra, ostoba voltam!

Kell egy nagy pofon mindig, esetemben egy orvosi leszidás, hogy miért nem figyelek magamra megint, és jelzem, nem vagyok idős korosztály, még a tripla x-et sem töltöttem be, megint kórházban kössek ki? Pedig akkor is meg voltam ijedve, amikor azt mondták, pár éve lehet agyvérzés.. és az lebegett előttem, hogy én áh, ilyen fiatalon nem lehet... de az élet ad nekünk jócskán nagy pofonokat, hogy belássuk, hol a helyünk.

Aki két, sőt néha több végén égeti a maga életének a gyertyáját, az előbb utóbb kimerül, mint az elem a játékmackóból....

És hogyan lehet újra visszatalálni önmagunkhoz, ahhoz a gondolathoz, hogy merjünk nemet mondani, és ne vegyük a vállunkra mindenki baját... a válasz nem egyszerű, de én ebben az esetben azt vallom, hogy ha nem vagy önző és nem számítasz magadnak, akkor felőrlődsz. Egyszer csak elindul nálad is az a vékony könnycsepp, ami tengerré duzzad, és lehet akkor, abban a percben jobb megoldás, mint bármi balga tett, de nem végleges megoldás.

Ahhoz, hogy élj, vigyáznod kell arra a testre, amiben vagy, és becsülni. Ha csak hajtod ész nélkül és nem szervizeled, mint a kocsid, a hibák egyszer csak előjönnek....

Szánj időt magadra, arra, hogy átgondold, jó úton jársz-e, boldog vagy-e... és ha nem, vedd kezedbe a sorsod, senki sem köszöni meg soha, ha az egész világot a hátadon próbálod cipelni!