Altató

- Apa mesélj megint a gyerekkorodról... - néztem rá hatalmas szemekkel. Imádtam, amikor édesapám mesélt nekem. Szinte magam előtt láttam ahogy a házuk körül szaladgálnak nagybátyáimmal.

Ő elmosolyodott, majd felállt a fotelből. Az ágy széléhez ment, aztán a kezembe nyomott egy takarót egy párnát, és a szobám felé vette az irányt. Tudta, hogy ha este kezd el nekem mesélni, akkor az egyenlővé válik azzal, hogy el is fogok aludni.

Mire leült az ágyam szélére, én már takaró alá bújva vártam, hogy újra egy élményekkel teli mesét hallgathassak végig.

- Kezdd már el... - ütögettem vállát. Ő pedig megfogta kezemet, és elkezdte a kézfejemet simogatni.

- Hmm... Talán 15-16 éves lehettem... - vett egy mély levegőt. Szemét becsukta, és úgy folytatta tovább. - Július közepe lehetett, és nagyon meleg volt. Drága nagybátyáiddal az udvaron fociztunk.

- Jajj apa, már megint a foci. - nevettem hangosan, de hirtelen a szám elé kaptam a kezemet. Tudtam, hogy apa nem szereti, ha aközben beszélek, miközben ő mesél nekem.

- Most beszélgetünk, vagy mesélek? - nézett rám mosolyogva.

- Bocsánat. - sütöttem le szememet, majd megszorítottam a kezét, hogy folytassa elkezdett történetét.

- Szóval éppen fociztunk, amikor a nagymamád, az én drága anyukám kiszólt a hűvös vályogház konyhájából, hogy menjünk ebédelni. Fújtatva, porosan, koszosan szaladtunk be a frissen felmosott házba. Mama nem igazán örült neki, de mire szólhatott volna, már rég koccantak a tányérokkal a merőkanalak, evőkanalak. Finom húslevest főzött. Hiába volt tűzforró, mi jókedvűen szörcsögtünk felette. Mama ilyenkor inkább a szobába ment sürögni-forogni. Ő nem szerette, ahogy mi ettünk. - kacagott egyet, majd mély levegőt vett, és tovább folytatta.

- Miután mind a hárman teleettük magunkat, arra gondoltam, hogy ideje lenne vízközelbe kerülnünk. Szóltam is gyorsan a két kisöcsémnek, hogy egy fél óra múlva indulunk az akkor még tiszta vízű Bódvába pancsolni egyet. Ők persze rögtön egyetértettek. Anya már kevésbé. Még most is tisztán csengenek a szavai a fülemben.

" - De ha meg mertek fulladni, haza ne merjetek jönni!"

Mindig kinevettük. Ő pedig körbecsókolgatva engedett el minket. Emlékszem egyszer visszanéztünk, hogy mit csinál, amikor mi elmegyünk. Az ágy mellett kezében rózsafüzérrel imádkozott értünk, és azért, hogy ne essen bajunk. Csak mi voltunk neki. Viszont az a nap, pont nem akkor volt, amikor visszanéztünk. Lassan botorkálva mentünk, hiszen nagyon teleettük magunkat. Mire odaértünk, addigra mindhármunknak sikerült megemésztenie a kiadós ebédet. Ledobáltuk poros és koszos ruháinkat, majd alsónadrágban beugrottunk a vízbe. Állandóan egymás fejét nyomtuk le a víz alá, aztán pedig nevettünk, ahogy újra levegőért kapkod a másik. - sóhajtott egy nagyot drága édesapám. Tudtam, hogy nehéz neki ezt elmesélnie, hisz a testvérei és az én drága nagymamám is már rég meghaltak. Persze ő minden gyengébb pillanatában csak nyelt egyet, ezzel elrejtve könnyeit, majd folytatta a mesét.

- Amikor meguntuk, hogy egymást kínozzuk, kitalálta az én drága öcsém, hogy hajókázzunk egyet. - nevetett egyet. - Az öcsém nem a legjobb kondiban volt, de azt rendszeresen meg is mutatta nekünk. - kacagott tovább.

- Még pár héttel az előtt a nap előtt találtunk egy kis halászhajót kikötve. Soha nem mertük elengedni, mert féltünk, hogy az erős sodrásban nem tudtuk volna a parthoz evezni a mi kalózhajónkat. Viszont azon a napon nagyon bátrak voltunk, így kibogoztuk az erős kötést, és útjának eresztettük a mi hajónkat. Persze az erős sodrás azonnal magával ragadott minket. Nagyon nehezen tudtuk csak evezni. Sőt nagyon nem is kellett. Persze mind a hárman bepánikoltunk.... - édesapám szavai egyre halkabbak lettek, és egyre távolabbról hallottam őket. - Persze megpróbáltunk minden erőnkkel... - némultak el édesapám szavai. Hirtelen sötétség tört rám.

Elaludtam. Álmomban egy hatalmas kalózhajó kapitánya voltam, aki épp az elveszett kincs után kutatott.

Soha nem fogom édesapám esti meséit elfelejteni. Mai napig imádom az órákon át tartó meséit a régi életről. Amikor nem az internet, a rohanás és a pénz iránti hatalmas vágy irányította az emberek nagy részét.

Remélem egyszer majd külső szemlélője lehetek, ahogy ő az unokáinak meséli majd el gyerekkora legszebb eseményeit, miközben a gyermekeim lassan álomba szenderülnek.