Akik meggyógyultak az antidepresszánstól (beszélgetés)

Mit parázol? Engem is kezeltek depresszióval, és akkor mi van? Soha, sehol egyetlen üzemorvosnak sem mondtam el. A munkaképességemhez ennek nincs semmi köze, kivéve ha olyan állapotban lenne az ember, hogy dolgozni sem tud, de olyan nem volt, illetve akkor munkahelyem sem volt...

Én úgy tekintem, hogy ez magánügy, a privát szférámhoz tartozik, hogy milyen lelki nyavalyáim voltak vagy vannak. A munkahelyemhez ennek semmi köze...

A háziorvosod egy seggfej, már bocs...

Na jó. Akkor most álljunk meg.

Komolyan gondolod, hogy azért, mert depressziós voltál és emiatt pszichiátriai kezelésen vettél részt, nem fognak semelyik munkahelyre felvenni?!

Viccelsz?

A mai társadalom beteg, nagybeteg, de itt azért még nem tartunk.

Ennél zizibb is lehetnél igazoltan, mégis lehetne munkahelyed.

Ezt a dolgot kicsit helyre kéne tenni a fejedben, mivel a pszichiátriai kezelés nem szégyen vagy bélyeg, elég általános dolog. Ez számodra hír?

Igen, biztos van, akik szerint bélyeg. Ez viszont legyen az ő bajuk. Ha emiatt valahova nem vesznek fel, azért nem érdemes bánkódni. Az igazán neked való helyen meg nem ezt fogják nézni. Könyörgöm, depressziós voltál! Ennél sokkal nehezebb pszichés bajokból is fel lehet állni, ne görcsölj már ennyitől!

Pláne úgy, hogy még az álomhivatást is meglelted!

És mivel így van, legrövidebb út az egyenes. Vagyis ha kérdezik, nyugodtan megmondhatod az igazat. Ha viszont nem kérdezik, nem is érdekli őket, nem kell mondanod semmit.

Nyugi!

Kérlek tekintsetek el a helyesirási hiányosságaimtól és nyelvtani megfogalmazásomtól. (a laptopon nem működik a hosszú i-m)

Dióhéjban röviden a történetem

29 éves, nő vagyok.

2015. januárjában, otthagytam a biztos, de stresszes munkahelyemet. S magánéleti szinten, a szüleimnek is kipakoltam a zsákomat.

Már rég éreztem, hogy nem tudok egyről a kettőre lépni. Sem magánéletileg, sem karrier. Azt hittem, amit elértem, az elég. De a kis belső hang folyton súgta, nem itt van a helyed:)

Örülök, hogy hallgattam rá, még ha olyan durva szitu is keletkezett belőle.

Önként elmentem pszichiáterhez, pszichológushoz. Antidepresszánsokat is szedtem. De még jobban felforgatta az életemet, és nagyon durva mellékhatásokat produkált. Kiszáradtam tőle, fulladtam, és hetekig nem tudtam aludni. A pszichiáterem egy himsoviniszta szexéhes volt. Állandóan utalgatott arra, hogy ritkán fogdos ilyen fiatal nőt (beadta az ijnekciót). Illetve mikor az állapotomról kérdezett. Én mindig azt mondtam neki, hogy jól vagyok. Törekedtem, arra, hogy jól legyek. Sokat olvastam a témában, valamilyen szinten ez a szakmám is. Illetve elkezdtem keményen sportolni, hogy az agyamhoz a dopamin jusson s ne a antidepresszánsok által.

Félév múlva, letettem végleg az antidepr. s pszichiáterhez sem mentem vissza. Elkezdtem, Kinezológushoz járni. S ásványi sókat enni. Simán jól lettem, s már nem forog az agyam a kétségeimen és a félelmeimen.

Ez 9 hónapja volt.

2015-ös évben végig munkanélküli voltam.

2016.februárjában elkezdtem megvalósitani az álmomat, jelentkeztem Önkéntesnek egy ifjúsági szervezethez. Ott felajánlottak nekem egy állást. Nagyon örülök neki:)

Viszont nagyon is félek, hogy az üzemorvosnál mi lesz...

Az Üzemorvosnak el kell mondani, hogy pszichiáter kezelt egy fél évig és antidepr. szedtem?

Sajnos én úgy vettem észre, ha már kitudott, hogy volt egy ilyen szakasz az életednek, akkor alapból azt hiszik, hogy olyan is maradsz.

De én nem vagyok beteg. Önmagamat nem találtam abba az időbe, de most már meg van.

Nem szeretném, ha egy félreértés, egy rossz diagnózis miatt nem vennének fel.

A házi orvosomnak is mondta, hogy már nem járok pszichiáterhez és nem szedek gyógyszert, de ő ezt figyelmen kivül hagyta, még mindig betegnek tekint. S ha bárhová kapok beutalót, mindig ott virit rajta, hogy pszichiátriai kezelés alatt állok.

Mit tegyek? az üzemorvosnak ezt elmondjam? én nem merem, szeretném ezt az állást nagyon. Ha nem mondom el az üzemorvos lekérheti a házi orvostól az adataimat? S akkor fel sem vesznek, vagy a későbbiekben ki rúgnak?

Sohasem lehet már munkahelyem, mert egyszer kezeltek egy fél évig?

Nagyon Szépen Köszönöm a Válaszotokat!

Ezt nem nevezném "idegbetegségnek".

Felborul az agy enzim-mûködése.

Helyre lehet hozni nem kevés törôdéssel.

Igaz, szerintem se lehet teljesen kigyógyulni egy idegbetegségböl

de azért a többin "jót nevettem"

Adott esetben a doki rendelője elött kaparnád a küszöböt a gyógyszerért, a segitségért

Én úgy értelmezem amiket irtál, hogy a gyerek helyzete csak rárakott az alap beállitottságodra/anyai ágon pszichés vonal/.

Az a gyógyszer elég gyenge, szedd ha már felirták

Hagyjuk a városi legendát a rászokásrol

Többen abbahagyják amikor obban érzik magukat denem "gyógyultak" és csodálkoznak ha ujnól kitör az idegbaj

Ilyenkor ráfogják hogy rászoktak

A dokim anno azt mondta, majd elfelejti szedni, akkor lesz jól

Igaz nekem más a dilim, de volt 4 tiszta évem, most meg elég jól kordában tartható a ténylegesen pánikbetegség

A leírásod szerint, te mesze vagy még a súlyos idegbetegségtöl.

Nem csak ez a két véglet van, hogy elfojtás vagy állandó pörgés... Meg kell élni az érzéseket, aztán meg elengedni. Mindkettő egyformán fontos.

Nem szabad "én jól vagyok-én jól vagyok"-kal elintézettnek tekinteni a dolgokat, de évekig hisztizni sem, mert ahhoz rövid az élet.

Ha mindennap ilyen lenne, mint a mai, akkor nem gondolkodnék azon, hogy szükségem van -e a gyógyszerre. Pedig nem történt semmi extra, csak egyszerűen jól voltam, sokat mosolyogtam, nevettem, annak ellenére is, hogy nem aludt délután a csajszi, és így a fáradtságtól nagyon hozta a kis csodabogárságait. (Ezt le tudnám nyelni, csak tudom, hogy milyen görények tudnak lenni az emberek, és mennyire nem tudják elfogadni, ha valaki más, és mikor furcsa, akkor eszembe jut, hogy mennyire féltem emiatt.)

Csak az a baj, hogy ritkábbak az ilyen napok... Na, de majd lesz valahogy. :)

Szerintem egyáltalán nincs olyan. Lelki problémákat, élethelyzeteket, traumákat nem fog megoldani semmilyen kemikália, egyszerűen nem képes rá. Maximum fizikális szinten jobb közérzetet biztosít átmenetileg. De abban sem vagyok biztos, hogy ez szerencsés dolog, hisz a probléma így csak "le van nyomva" és ahol hosszú időn keresztül túlnyomás van, ott előbb-utóbb robbanás következik, ami szerintem rosszabb...

Egyedül akkor tudom elképzelni, hogy a gyógyszer ténylegesen gyógyít, ha valakinek fizikális probléma okozza a bajt. Pl. hormonzavar, -hiány miatt depressziós valaki.

Én úgy érzem, hogy kicsit saját magad pörgeted bele ebbe az egészbe. A kislányod helyzete talán nem ennyire kétségbeejtő, mindenesetre az biztosan nem használ senkinek ahogy lereagálod a dolgokat. Antidepresszánst ne szedj, próbáld meg természetes úton növelni a szerotonin szintedet: szex, sport, tejsavó.

A kisfiam daganatos beteg volt és nagyon elmaradt 2,5 évesen tanult meg járni, most 5 éves de még 3 éves szinten sincs. Értem miről beszélsz, de ezzel csak akkor lehet ép ésszel együtt élni, ha nem hagyod elmerülni magad, nam hagyod, hogy elborítson ez az egész és megpróbálsz normális életet élni.

Jak is ezt teszi ... tenne

Ha lenne vegre egy orvos, aki elkuldi genetikai tesztre.

Minket azonnal kuldtek. Raadasul Zoe pozitiv SMA tesztje es halala utan azonnal jeleztek, hogy a nagyobbik lanyunkat es minket is tesztelni akarnak.

Ma lesz a genetikai teszt.

Tudom, hogy otthon mindenert konyorogni kell. Ezert most mar kifejezetten csak orulok, hogy itt elunk. Mert itt is egy kalap f.s az egeszsegugy, de az az emberseg amit kaptunk, na koze nincs az otthonihoz :(

Akkor is menni kell és keresni a megoldást, mert úgysem nyugszik meg az ember lánya addig, amíg nincs sínen az ügy. Másik doki, másik hely... mi is 20km-rel arrébb járunk gyerekorvoshoz, mert az itteni nagyon gáz. Pedig most már évek óta kocsi nélkül vagyunk, úgyhogy marad a gyalog+vonattal, de megéri.

Most a net miatt már könnyebb a keresgélés, nekünk nagyobb szívás volt tizensok évvel ezelőtt, mert totál vakon tapogatóztunk, csak annyi volt tiszta, hogy valami nincs rendben.

Addig kell menni, amíg meg nincs az az orvos, aki segít.

Ja: az ismeretségünkben volt egy kislány, aki fájlalta a hasát, a gyerekorvos mindig legyintett, h biztos vírus. Aztán az anyuka bevitte az ügyeletre a kínokban vergődő gyereket, ahol a HOZZÁÉRTŐ doki azonnal kitapintotta az akkorra már hatalmas daganatot, amit a háziorvos fél éven keresztül nem vett észre. Szóval tovább kell menni addig, amíg meg nincs a beutaló.

Lehet, hogy van olyan, de én csak olyat láttam, aki ugyanúgy szenved mellette, vagy máshogy szenved (pl barátnőm), de egyikük sem tud leszokni, pedig ez szerintem fontos, hogy ne azzal legyen kipipálva, hogy szedd életed végéig. Főleg olyannál, aki mondjuk emiatt nem tud/mer gyereket vállalni.

A másik hsz-oddal teljesen egyetértek.

Sokszor van, hogy ha pl a kisbabát elviszik az anyától (nem olvastam utána,h itt ez is volt-e), akkor a természet rendje szerint elindul a gyász-folyamat, mert ha egy frissen szült anya hasán nem szuszog ott a baba, akkor ez "azt jelenti", hogy meghalt vagy halva született és a következő gyermekáldás érdekében minél gyorsabban fel kell épülnie az anyának...ennek az "aprócska" belénk kódolt törvényszerűségnek és a rutin kórházi "elvisszük a babát, hogy pihenjen az anya" köszönhető sokszor a gyermekágyi depi.

A gyász feldolgozásához nem a gyógyszer visz el, azt csak a kritikus szakaszok áthidalására szabad(na) használni.

Sokszor nem mondja el a doki az elején, hogy ehhez bizony hozzászoksz és utána leshetsz, mert a problémával küzdő embert gyereknek tekintik, a feje fölött döntenek és ez szerintem nem jó.

a baj csak azzal van h sz.rnak oket elkuldeni genetikara. Ahol pedig elnek, ott nemigen foglalkoznak ezzel.

Pedig ( bar az o kislanya hala istennek a legkomolyabbol mar reg kiesett ), nagyon nagyon sok betegseg jele lehet a hipotonia.

Most a jelek egyertelmuen autisztikusak, ez pedig egy eletre szolo feladat a szulonek. Megtanulni neki is, hogyan kezelheti a kislanyat.

Tulajdonképpen egyfajta gyászon mész most keresztül. Elképzeltél, elterveztél egy "forgatókönyvet", ami szerint a szülés és a babázás zajlik majd, örültél neki előre, ahogy minden várandós. Erre tessék, nagyon nem úgy alakult.

Szerintem először is meg kell birkóznod ezzel a veszteségérzéssel, hogy tudd kezelni azt, ami van most.

Nagy eséllyel nem a pszichiáter a megoldás, a mi családunkban nem vált be (a sógornőm szokott rá a dilibogyóra, aztán évekkel később kiderült,h nem is az a baja, és a mai napig nem tud leszokni)

A sedatifPC nekem is bevált, bár én összesen egy dobozzal szedtem be, nekem minden bogyónál látszott az alagút vége. Mondjuk a homeopátiás szerek nem mindenkinél egyformán hatnak.

Szerintem leginkább a helyzet tisztázása a sürgős, meg a szülésélményed feldolgozása, mert az nagyon le tudja húzni az embert.

Nekem a legnagyobb fiam hiper és három éves kora körül, amikor rájöttünk,h valami nem oké vele, amíg ki nem derült,h mi ez, addig pokol volt az életünk. Az óvónő ránk szállt, pszichológust hívtak a gyerekhez a csoportba. amikor pörgött, nem tudtunk vele mit kezdeni. Másfél év múlva jöttünk rá egy könyvből,h mi a baj és akkor végre eljutottunk a megfelelő szakemberhez és a megoldásokhoz.

Járjatok utána, hogy mi a baj pontosan, mert akkor lehet csak továbblépni! Én már tudom, hogy mekkora megkönnyebbülés már ez is önmagában, arról nem is beszélve, hogy utána meg tudod tenni a lépéseket amik segítik őt.

Meg nagyon messze van attol...

de most nem mi vagyunk a tema..

Hanna ... nos, rengeteget gondolok ratok ma. Vannak tapasztalataim, osszeirom, mi az ami hasznalhat.

De a lenyeg:

szeresd a lanykad, szeresd a ferjed, ne suppedj bele az egeszbe, barmennyire nehez is.

Add ki itt, ha mashol nem megy. Hidd el, en aztan tudom, mennyit segit.

4 hete van ma, hogy Zoe elment, es a ferjem tegnap volt eloszor, hogy ki tudta adni.

A ferfiaknak sokkal hosszabb folyamat ez.