A telihold gyermeke

Minden relatív. Az én optimizmusom is az. Hiszen az előttem álló dolgokhoz úgy szoktam állni, hogy na ez egy számomra megoldhatatlan feladat lesz, vagy tuti hogy nem bírom ki, bele fogok dögleni, aztán ha mégsem, hát kellemesen csalódom. És itt van az optimizmus elásva. Állapotosan például itt, a szüléstörténeteken edzettem magam, és már akkor elhatároztam, hogy az én horrorom is itt fog virítani egyszer. Mivel az utolsó trimeszter szinte teljes egészében farfekvéses volt a picurkám, készültem arra, hogy Hasfelmetsző Jack egy csinos bikinivágással intéz majd el, sebaj, legalább maga a szülés gyorsabb és kevésbé fájdalmas lesz, aztán majd csak rehabilitálom magam.

Aztán jött a 40. heti, reményeim szerint is utolsó vizsgálat, s a doktor bácsi valami furcsa keményet tapintott ott alul, persze egyből azt hittem, hogy egy grépfrút nagyságú daganat növekedett a hasamban, mígnem kiderült, hogy az az én lányom feje, aki szépen befordult a szülőcsatornába, fejjel lefelé természetesen.

És bár két nappal későbbre voltam kiírva, a doktor bácsi semmi jelét nem látta, hogy ez a kiscsaj ki akarna jönni. Biztos, ami biztos írt egy beutalót azzal, hogy ha nem indulna meg a szülés, egy hét múlva feküdjek be, mert túlhordom a csemetét.

De mit sem érdekelt ez engem, hisz ott volt a biztos remény, hogy nem leszek felszabdalva, s ennek örömére otthon bekebeleztem fél kiló narancsot és még egy felet görögdinnyéből. Hát nem volt jó éjszakám. Másnap is éreztem a gyomorrontás tüneteit és átkoztam magam az előző napi habzsi-dőzsi miatt. Mondtam is a páromnak, hogy nagy hülye voltam, és ilyen ramatyul még nem éreztem magam a 9 hónap alatt, de talán másnapra jobban leszek. Éjjel nem sokat aludtam, hajnaltájt sikerült is könnyíteni magamon, gondolva, hogy ezután már csak jobb lesz. De nem. Még mindig görcsölt a hasam. Persze volt, hogy alább hagyott, utána megint… Nem lehetek ennyire felfújódva. Néztem a pocim és csakhamar leesett a tantusz. Először 10-12 percenként keményedett be, szabályosan látszott, ahogy megfeszül a bőr, aztán elernyed.

Hihetetlen látvány volt, ahogy a méhem megkezdte a munkát, amire 9 hónapja készült és az én kis csemetém pontosan a kiírt napon meg óhajt születni. Augusztus 25-e volt, telihold és melegfront. A szűz jegyében születik, a kis kötelességtudó.

A keményedések egyre gyakrabban jelentkeztek, 8, 6, 5 percenként. Hajnali 5 óra volt és jeleztem a páromnak, hogy úgy tűnik akció lesz. Mivel egy csepp izgalom nem volt a hangomban, a mellettem fekvő úriember „jó vicc” megjegyzéssel a bal oldalára fordult és horpasztott tovább. Fél hétkor már határozott rendszerességgel és biztossággal keményedtem, így felkeltünk. „Azért a kávém megihatom még?” – kérdezte Jancsi. Hát persze, én addig elbúcsúzom a kedvenc papagájomtól, akire ínséges napok várnak, hiszen az utolsó hónapokban szinte össze voltunk nőve. Aztán a felvettem a hátizsákom, Jancsi vitte a nagy csomagot és szépen kigyalogoltunk a villamoshoz. Útközben hívtam a sokat próbált négyszer szült barátnőm, aki nem vette komolyan, hogy szülni megyek, mert „olyan fájásokkal” nem lehet gyalogosan kórházba menni. Az ügyeletes nővér sem hitte volna, hogy ez lesz a nagy nap, mert amikor rátett a gépre, az a 100-as skálán csupán 30-as erejű és egyáltalán nem rendszeres fájásokat mutatott. A biztonság kedvéért azért megvizsgált egy orvos, aki mondta, hogy irány a szülőszoba, hiszen másfél ujjnyira vagyok kitágulva.

Bár a páromat munkába akartam küldeni azzal, hogy délután ötig úgysem születik meg – alapból 10-16 órás vajúdásra készültem, a doki javasolta, hogy maradjon velem, szokjon a szülőszoba atmoszférájához, mert nem lenne kellemes élmény egy véres történetbe csöppenni. Mondanom sem kell, jól tette, hogy maradt.

9-től délig nem is történt semmi különös, megcsodálhattuk egy „császáros szülés” pöttöm végeredményét, Jancsi még a placentát is szemügyre vette, aztán bezavartak a szobánkba, így délben, mikor megérkezett az orvosom, éppen csendesen szundítottunk, én a szülőágyon, Jancsi meg összetolt két fotelt, letakarta a fejét a pólómmal és úgy horpasztott. A doki finoman megvizsgált, mondta, hogy még mindig másfél ujjnyira vagyok tág, aztán egy kicsit határozottabban is, „Hé, hagyja abba, ez fáj!!” – hördültem rá, mire ő: „jól van, már két ujjnyi”. Aztán hozott egy kötőtűszerű szerszámot, mondta, hogy most pedig burokrepesztünk, erre én: „Ezt muszáj?” – „Hát, ha szülni akar?”, oké, legyünk túl rajta. Ez nem volt fájdalmas, csak azt éreztem, hogy valami meleg folyik ki belőlem, a magzatvíz gyönyörű tiszta, minden oké. Na onnantól már masszív fájásaim voltak, vagy fél órán keresztül, egyre nagyobbak voltak a hullámok a gépen, én meg egyre hangosabban nyöszörögtem. Pedig megfogadtam magamban, hogy egy árva hangot sem fogok hallatni, mindent betartok, amit a szülésznő mond, de valahogy jól esett nyöszörögni, és később üvölteni is persze.

Fél óra múlva újabb vizsgálat, nem tágultam semmit. Na ne?! Ez a fél óra egyáltalán nem volt kellemes élmény, hogy lehet, hogy nincs változás? Sebaj, majd az oxitocin segít. Na annak sem örültem, mert mint olvastam más sztorikat, az oxitocintól erősödni szokott a fájdalom, és nekem már így sem piskóta a dolog. Mindegy, bekötöttek és számomra onnantól kezdődött az igazi vajúdás.

Ahogy a nagy könyvben meg van írva, 2-3 percenként egyre erősebb én meg egyre hangosabb és vulgárisabb, így próbáltam kiüvölteni magamból a fájdalmat. Jancsim meg nézte a gépen a görbét, ami egyre hosszabb időre akadt ki, ugyanis 100 után már csak egy egyenes csíkot mutatott, én meg nem bírtam nézni a párom szánakozó tekintetét, elküldtem őt a melegebb éghajlatra – látótávolságon kívülre, ne zavarja a kilátást. Pedig ő próbálkozott mindennel, törölgetni az arcomat, de az érintését is a hátam közepére kívántam, vagyis oda se, kiállhatatlan hisztis voltam. Aztán egy idő után elszakadt valami.

Ide azt az epidurált, nem bírom tovább. Oké, a doki sarkon fordult, aztán hogy mikor láttam viszont nem tudom, mert az időérzékemnek annyi volt. Szó mi szó, mire visszajött, hozott valami aláírandót, több oldalas paksaméta volt, ami az epidurál kockázatait sorolja föl, mondtam Jancsinak, ne olvass, írd alá!! „Az anesztes kolléga épp a műtőben van, de amint szabadul jön és beadja az injekciót! Egyébként, nem érez olyat, mintha kakilnia kellene?” – „Dehogy nem, már vagy fél órája” – közöltem. „Ó, akkor nem kell epidurál!” – „Nem is kell kakálnom!!” – vágtam rá gyorsan. A doki mosolygott egyet, vette a gumikesztyűt és komolyan, mint egy horrorfilmben, közeledett felém. Én meg minden tiltakozásomat latba vetve ellenkeztem, hogy legalább várja meg, amíg múlik a fájdalom, addig ne érjen hozzám.

Az újabb vizsgálat majd 5 ujjnyi tágulást igazolt. „Egy óra és meglesz a baba!” Hahaaa, na igen, persze csak nyugtatni próbál, ahelyett, hogy adná már azt a rohadt fájdalomcsillapítót. Egy óra? Viccel? Még csak fél kettőt mutatott az óra, első szülés, az nem ilyen gyors, még csak egy órája szenvedek, noha fényéveknek éreztem, és ez még csak a kezdet. Majd ha belehalok a végkimerülésbe, majd megkapom azt a fájdalomcsillapítót, akkor majd elhiszik, hogy nem megy ez olyan könnyen. Dühös voltam az orvosra, a szülésznőre, aki bár nagyon kedves volt, de akkor is. És utáltam a Jancsit, mert ő intézte el, hogy itt legyek, kiszolgáltatva, a fájdalomtól megtébolyulva. Én meg minden fájás alatt néztem a szemközti falon lévő feliratot, valami veszélyes, de már nem tudom mi, s a szülésznő folyton azt szajkózta, hogy csukjam már be a szememet, mert azok a golyók ki akarnak ugrani a helyükről.

A doki mégis komolyan vette, amit mondott. A szülésznő hozott mindenféle szerszámot és elkezdtek készülődni a szülésre. A doki elmagyarázta, hogyan kell tolnom, hogy fogjam meg a sípcsontomat, hajoljak előre, ne nyögjek, csak nyomjak és csak fájás alatt, mert a méh ilyenkor segít. És akkor tényleg jól esett, ahogy a Jancsi törölgette az arcomat, és ahogy segített, hogy előre hajoljak, mert minduntalan hátradobtam a fejemet.

Cirka 20 perc volt a tényleges szülés. Ezt is csak azért tudom, mert felvettük videóra. A gátmetszés után simán kicsúszott Edina. Szép, 3250 grammos baba, sok hajjal, és kerek fejjel. Pedig Jancsi csúcsosra számított, de mivel nem időzött sokat a szülőcsatornában, nem nyomódott meg a feje. De jobb is így, mert a kis virgonc nyakára kétszer rátekeredett a köldökzsinór. Szinte rögtön felsírt, így azonnal a kezembe adták. Én meg csak annyit tudtam mondani, hogy „jé, Te belőlem jöttél ki!”