A mi történetünk...

Ákos fiam édesen alszik, én pedig egy capuccino mellett szeretném leírni, megfogalmazni, megosztani veletek a mi történetünket…

2009 októberében egy gyermek úgy döntött, bennünket választ szüleivé. Aki átélte, tudja, milyen nagy meglepettség, öröm és izgalom, amikor megjelenik két halvány csíkocska egy terhességi teszten. Először magam sem hittem el, hogy a petefészekcisztáim meg a rendszertelen menstruációm ellenére elsőre sikerült teherbe esnem attól a férfitól, akire egész életemben vártam. Hálás vagyok a sorsnak. Mindenért.

Terhességem alatt végig tudtam, hogy fiunk lesz. Teltek a hónapok, Ákos fiunk szépen fejlődött az igazán „fiúsan” csúcsosodó pocakomban.

Tudjátok, én nagyon szerettem terhes lenni! Életmódot változtattam: mindenre figyeltem, minden nap tornáztam, megtartottam az ideális terhes étrendet, vizsgálatokra jártam, internetes fórumokon csevegtem, előadásokat hallgattam, szakirodalmat olvastam, gyerekholmit vásárolgattam, kismama-tanfolyamra jártam, rendezgettem a kisruhákat a szekrényben, kismama barátnőimmel csacsogtam, közben pedig illedelmesen és türelmesen hallgattam végig az emberek kéretlen tanácsait, szüléses rémtörténeteit, az akkori H1N1 oltással kapcsolatos meglátásait, jó tanácsait. Mindenhol garantált információ-áradat várt: boltban, postán, bankban, utcán, piacon… Mégsem idegesített semmi, varázslatos érzés volt tudni, hogy egy kis élet fejlődik és mocorog a pocakomban, én pedig remekül éreztem magam így „kettő az egyben” egészen a terhesség végéig.

De ugorjunk egyet.

2010. július 6-ra voltam kiírva a fiammal. Nagyon vártam már, hogy találkozzunk Ákossal, de tudtam és hittem, hogy a sűrűsödő „egyben vagy még?” kérdések, a gyakori vizsgálatok, a rengeteg jósló meg nem jósló, szúró, nyomó meg mindenféle fájdalom, alhas, hüvely és gát tájékán már mind-mind a nagy napot jelzi. Reméltem, hogy nem vár július 6-ig az én izgő-mozgó „focista-karatés-akrobata” gyerkőcöm, hanem előbb megérkezik, de tévedtem. Ákosnak cseppet sem volt sietős megérkezni erre a világra.

Már majdnem egy héttel elhagytam a kiírt időpontot, mikor megbeszéltük az orvosommal, hogy mikor kell befeküdnöm a kórházba, és mikor indítja meg majd a szülést, milyen vizsgálatokra kell előtte elmennem. Na, ezt nem akartam! Csak ezt ne!

Éjjel-nappal könyörögtem a pocakomnak, hogy ne kerüljön sor a szülésmegindításra, Ákos bújjon ki hamarabb… Ekkor péntek volt.

Másnap, július 10-én, szombaton délelőtt még vásárolgattam, akkor már éreztem fájásféleséget, de gondoltam, ezek is „csak azok” a jóslófájások, amikről folyton azt hittem – tévesen - talán a szülés jele. Már nem hittem benne, hogy Ákos fiam magától kibújik, beletörődtem a szülés megindításába, az azt megelőző kórházi éjszakákba, vérvételekbe, vizsgálatokba. Elfogadtam, ha ez a sorsom, hát legyen.

A fiamért mindent.

Délelőtt 11 órakor azonban gyakoribbá, de még mindig nem rendszeressé és nem erősebbé váltak a fájások. Összevissza jöttek a görcsök. Nem tudtam, mi legyen. A párom a kórház mellett szavazott, én még vártam volna. Hiszen a könyvekben 3 perces fájásokról írtak… erősödőkről… magzatvíz elfolyásáról… nyákdugó távozásáról… mit is mondtak a szülésfelkészítő-tanfolyamon? Derék körüli fájások…görcsök…én, aki mindent elolvasott, most nem tudtam mitévő legyek!

Rendszertelenek, nem erősödő fájások… végül is nem is fájt nagyon…vagy mégis?

A férjem fél 12-kor sejthetett valamit, mert rám nézett és azt mondta ő nem vezeti le otthon a szülést, inkább bevisz a kórházba.

Tiltakoztam. Arra gondoltam, kinevetnek, hazaküldnek, na és mit mondok, ha megkérdezik hány percesek a fájások? Azt, hogy nem tudom, hogy nincsenek, hogy nem is fáj, vagy mégis, de csak néha?!

A kórházban szépen komótosan felsétáltam a szülőszobára, végigmentem a folyosón, megnéztem a képeket, elolvastam a falon lévő idézetet, majd összeszedtem magam, beköszöntem illedelmesen az ügyeletes szülésznőnek és közöltem vele, hogy „lehet, hogy szülni jöttem, de nem biztos”. Aranyosan végigmért, mosolygott.

Gondolom látszott rajtam, hogy nem igazán festek úgy, mint egy vajúdó nő.

Azért adott hálóinget, feltett NST-re, ami nem igazán mutatott fájásokat. „Én megmondtam otthon”- mérgelődtem magamban. Most mehetünk haza.

A szülésznő szólt az ügyeletes orvosnak, aki megvizsgált.

Sose láttam azt az orvost, ha tudnám a nevét, aranyba foglalnám. Amikor megérkezett, széles mosollyal a bajusza alatt, ragyogó jókedvvel odajött hozzám, megvizsgált, rám mosolygott és felkiáltott, mintha a lottó 5-öst nyertem volna meg: - Hűha, már 4 ujjnyi, alighanem mindjárt szülni fogunk.

- Akkor még gyorsan elugrok még WC-re – mondtam - és kiszaladok a táskámhoz a váróterembe, szólok a férjemnek…

Mire a dokim a szavamba vágott: - Maga már innen sehova, csak a szülőágyra, de gyorsan!

Akkor sírtam aznap először.

A szülésznő átölelte a vállam átkísért a szülőszobára és mosolyogva megkérdezte: - De hát babát akart, nem? Akkor miért sír?..

Hüppögtem, hirtelen jött az egész, azt se tudtam mi lesz, „segítség, én nem tudom, hogyan kell szülni”, „most mi lesz”...”gyorsan hívom anyuékat”…”szólok a páromnak”-cikáztak a gondolataim.

Férjem zöld rucit húzott, sapka, köpeny, ami kell, irány a szülőszoba. Nevetnem kellett, amikor megláttam a szexi zöld műtősklepetusban.

Az ágy, ahol annyiszor feküdtem NST-vizsgálaton, most más megvilágításba került.

Felfeküdtem, felgyorsultak az események. Fogadott dokim 5 percen belül az ágyamnál állt, én meg elnézést kértem, hogy elszúrtam a szombati programját, és megköszöntem, hogy bejött, ő pedig csak mosolygott.

Megrepesztette a burkot (nem fájt), bekötötte az infúziót, elfolyt a langyos magzatvíz, jöttek a fájások, megindult a SZÜLÉS. Ekkor déli 12 óra volt.

Egyre erősödtek, egyre jobban fájt, egyre gyakrabban. A párom nézte a fájások erősségét, és mindig biztatott, hogy meddig tartsak ki, mikor múlik el…Elég jól bírtam, beszélgettünk, kérdezősködtem, szóval tartottam mindenkit, ez nálam szakmai ártalom…(kommunikáció szakot végeztem)

Olyan édes volt a férjem, azokban az órákban… akkor és ott a szülőszobán…Pokoli volt mégis mennyei érzés!

Kár, hogy nem véstem jól eszembe azokat a pillanatokat, nem jegyeztem meg az arcvonásait, nem figyeltem meg a kezét, amikor vizes ruhával törölgette a homlokom, nem néztem meg jobban az arcát, nem raktároztam el a szavait, amikor ott ült az ágyam mellett.

Utólag már minden összefolyik…de arra jól emlékszem, hogy ott volt és, hogy mennyire fontos volt a jelenléte. Egyszerűen az, hogy ott volt. Hogy biztatott. Hogy fiunkat első útjára ő is elkísérte. Hiszen még meg sem köszöntem neki!

De vissza a szülőágyhoz: a vajúdásom nem tartott soká, máris jöttek a tolófájások, körülbelül délután 1 óra volt ekkor.

Azt gondoltam, ez már a „finis”, maximum 20 perc-félóra, pár nyomás és kint lesz a fiam. Így olvastam a könyvekben, a kitolási szakasz már nem olyan hosszú, tudom, hisz utánanéztem….Mindent tudok. Elolvastam. Mindjárt vége. Vagy mégsem?...

Mégsem.

Két kerek órán át vergődtem a szülőágyon. Két órán át nyomtam és nyomtam és nyomtam. Hiába.

Mellettem már rég megszült egy másik lány, én még mindig nyomtam. Hiába.

A baba sehol, nem indult meg kifelé, nem éreztem, hogy jól nyomok, valami nem stimmelt, a fiam meg se moccant. Nyomtam és nyomtam tovább, nem adtam fel, de nagyon fogyott az erőm, szomjas voltam, csak aludni akartam, fogyott az önbizalmam, iszonyatosan elfáradtam, bepánikoltam, féltettem a gyereket, féltem nagyon, megijedtem, már majdnem feladtam…

Megfogadtam, hogy nem kiabálok, majd én megmutatom, uralkodok magamon, kibírom, nem csinálok cirkuszt, viselkedek.

Ez sikerült is délután 3 óráig, akkor éreztem, hogy szinte ropognak a csontjaim, iszonyatosan feszít belülről…Ákos megindult kifelé, csinálta magának az utat, én pedig minden erőmmel az utolsó nyomásokra összpontosítottam. Szerintem már mindenki velem együtt „nyomott” a szülőszobában, segítettek, biztattak, a szülésznő fogta a lábam, a doki könyökölt a hasamon, a párom kiabálta, hogy tartsak ki és nyomjak még, ne hagyjam abba…

Végül 2010. július 10-én, 15 óra 05 perckor, 3900 grammal, 52 centivel és 9/10-es Apgarral, a maga kis aranyos sírásával megérkezett erre a világra Juhász Ákos, és ennél szebb ajándékot nem is adhatott volna nekünk első házassági évfordulónkra.

Apuka elvágta a köldökzsinórt, a fiamat pedig azonnal a mellkasomra tették, éreztem a súlyát, csúcsos kis fejét, láttam óriásira nőtt körmeit, gyönyörű rózsaszínes kis bőrét, sok-sok haját.

Kimerülten és hullafáradtan néztem a kisfiamat és valami megfogalmazhatatlant éreztem.

A számomra iszonyatosan fájdalmas varrás, a cseppet sem kellemes katéter és az egyéb nyalánkságok részleteivel nem rombolom ezt a szép idilli végkifejletet, lényeg, hogy megszületett a fiam, egészséges és gyönyörű.

Még a szülőágyon közöltem az orvosommal, hogy a második babámat is nála szülném. Nevettek, mondván, szülőágyon ilyet ritkán hallanak…

Ákos már 1 hónapos. Fejlődik, eszik, hízik, megemeli a fejét, kicsit gőgicsél, átalussza már az éjszakákat, gyakran küld nekünk 1-2 mosolyt.

Sokszor állok a kiságya mellett, és arra gondolok: nagyon szerethet engem a Jóisten, hogy egy ilyen gyermekkel ajándékozott meg.

Mindenkinek könnyű, gyors és pozitívan megélt szülést, szép és egészséges babát kívánok! :)