A magány

A legutálatosabb hónap vette kezdetét, november van. Krisztina lassan tapogatózva lépked már az udvaron, a tyúkokat meg kell etetni, a kutyának is be kell készíteni a a"téli vackát" különben megfagyna.

Ez most már minden az ő dolga, régen az öreg csinálta, de tavasszal hirtelen elment, pedig még nem volt 70 sem. Régen betegeskedett, de sokáig akart élni, valahogy sehogy sem tudta elképzelni, hogy ő is meghalhat egyszer. Mennyit sokat beszélgettek erről, vajon ki megy el előbb és ki marad itt?

Az öregasszony jobban belenyugodott volna, ha neki kell előbb, hiszen nem volt már nagy öröme az életben. Megnyomorította lelkét a sok szenvedés, ez a 65 év is, mint súlyos teher nyomta a vállát.

Olyan nagyon messzinek, távolinak tűnt az ifjúság, az egészség, amikor még mindent könnyűnek és megoldhatónak lát az ember.

Most itt van egyedül, és fél mindentől, ha bealkonyodik, bezárkózik és nem is tudja mitől fél jobban, hogy kopogtatnak és jön valaki vagy, ha nem jön senki.

Sosem akart egyedül élni, de élete párja itt hagyta, és most már csak az emlékek, amik kitöltik életét. Micsoda szívszaggató tud lenni a csönd, ha egyedül vagy, ha védtelenül vergődsz, mint a fagyos földön az éhező madár. Gyerekei messze földön, néha egy-egy telefon. Lassan a szomszédokkal sem beszél már, csak néha pár szót váltanak a kapuban. Betotyog az udvarról, begyújt a régi kis kályhába, már rég nem tud gázzal fűteni. Felteszi a teát főni és csak üldögél a konyhában, alig eszik, pedig kéne, azt mondják. Sokáig csak néz ki az ablakon, és emlékezik.

Valahol, valamikor milyen szép is volt a havas táj, talán egy másik életben történt, amikor kacagva futkosott és hógolyóztak ők ketten a papa meg ő, akkor még csak 20 lehetett, milyen boldogok is voltak?!

Meg fog ölni a magány - gondolta, ezt nem fogom kibírni, ha nem történik valami. Félt is, várt is, hátha hall valami zajt, de csak a szél zúgása hallatszott.

Lelki szemei előtt felsejlett, hogy a fiúk hányszor robogtak be havasan kipirulva, koszosan, és ő mennyit vesződött, míg megfürdette, megvacsoráztatta és ágyba dugta őket. A várakozással teli esték, amikor férjét várta haza a munkából. Aztán az az este jutott eszébe, amikor el akarta hagyni őt. Micsoda szívfacsaró érzés volt, hogy egy másik nő foglalta el az ő helyét, és magában csendesen elmosolyodott, mennyire nem számít már semmi. Csak gürcöltek hosszú éveken át, hogy legyen ház, hogy megszülethessen a kislányuk, aki megpróbálta pótolni az elsőt, a ki elment mielőtt még élt volna.

Mennyi mennyi bánat és szenvedés? Hát ennyi volt az élet?

Aztán a kisszobába lépett, körbevették az ócska bútorok, megágyazott, és gyorsan bebújt a meleg takaró alá, de a gondolatai csak nem hagyták pihenni.

Lehunyt szem pillája alatt is folyt tovább az emlékfolyam.

Igen, el fogok menni innen, nem maradok egyedül. Ha legközelebb telefonálnak, megmondom, vigyenek el magukkal.

Nemsokára itt a karácsony, nem vagyok képes egyedül maradni, a magány úgy rágja lelkemet, mint a szú a fát.

Az ember nem született magányra, nem képes egyedül meghalni.

Aztán lassan végre szárnyaira vette az álom és az öregasszony újra ott állt frissen és fiatalon a karácsonyfa alatt, az egész család körülötte, a gyertyák csillogtak a fán és a gyerekek örömteli kacaja töltötte be a házat.