A duci Jucik hátrányos helyzete

Pedig mi, nők, nem mindig vagyunk tökéletes külsejűek. Egyáltalán, mi az, hogy tökéletes? A régmúlt időkben a széles csípőjű, szülésre alkalmas nők voltak a kelendők. Azok, akik a törzs, klán, család; vagyis a közösség erősítésére alkalmas fiúkat és további szaporodásra alkalmas lányokat hozhattak világra. Ez az ideál aztán évszázadokig tartotta magát, gondoljunk például Rubens nem éppen ideális testsúlyú szépségeire. Bizony a mester Három Gráciáját manapság azonnal diétára fognák, kaphatnának algás testtekercselést, narancsbőr elleni masszázst és izzadhatnának a konditeremben napestig!

Valamikor, a XX. század során aztán a nőideál megváltozott. A divatos nők a manökenekre szeretnének hasonlítani, akik egyre vékonyabbak lettek. A legtöbbjük mára csupán egy élő ruhafogas, amelyen jól mutat bármilyen ruha. És minden kislány rájuk akar hasonlítani! Megismerkedtünk az aneroxia, bulímia és más táplálkozási zavarok neveivel, időről időre olvashatunk az önmagukat halálra éheztető tinédzserekről. Valahol olvastam, hogy még a gyakori vetélésekért és a koraszülések egy részéért is az anyák fiatalkori, helytelen – fogyókúrás – táplálkozása a felelős. Hiszen a hiányos táplálékbevitel miatt a nemi érés és a hormonális változások sem mindig zajlanak normálisan. Persze, erre gondol legkevésbé a sok fiatal lány, akik pici koruktól azt látják-hallják, hogy a vékony, az szép! Akik Barbie babával nőttek fel, és mindenütt azt tapasztalják, hogy a kövérség nem „trendi”.

És valóban, már évtizedek óta nem az! Saját bőrömön tapasztaltam, hogy mennyit számít a mindennapi életben, hogy egy nő hogy néz ki.

Pici, sovány gyerekből 45 kilós tinédzserré nőttem, bár azért az akkori méreteimmel legtöbb lány ma is megelégedne. Húszévesen, ötvenkilósan – állítólag, akkori ismerőseim szerint - az átlagosnál csinosabb voltam. Ez az élet legtöbb területén bizonyos fokú előnyt biztosított, akár akartam, akár nem. Persze, hátránya is volt, hiszen bármit értem el – ügyintézésnél, munkahelyen, bárhol – „szép lehettem, de okos nem”. A férfiak udvariasak és előzékenyek voltak, a nők pedig ferde szemmel néztek rám. Volt, amikor szemembe is mondták, szépen vagy csúnyán, hogy „nekem könnyű”. Aztán férjhez mentem, gyermeket szültem és megbetegedtem. Huszonhat évesen már 85 kiló voltam, és teljesen megváltozott az életem.

Ugyanaz az ember maradtam, ugyanolyan felfogással, képességekkel és vágyakkal, de ezt csak én éreztem így. A környezetem számára egész más lettem. Ettől kezdve mindenhez, amit azelőtt játszva megtehettem, kétszeres erőfeszítésre volt szükségem. Valahogy kiszürkültem, bár ugyanúgy éltem, ápoltam magam és a lehetőségeimhez képest ugyanúgy öltöztem. Ez odáig durvult, hogy például a saját főnököm (aki a fővárosi központot vezette, amíg én az egyik vidéki kirendeltség tényleg megbecsült munkatársa voltam, így személyesen csak néhányszor találkoztunk) egy céges rendezvényen nem ismert meg, és több éves ismeretség után bemutatkozott. Ez, azt hiszem, mindenki számára világosan jelzi a „ducijucik” hátrányos helyzetét.

Rengeteg fogyókúra, diéta, jóga és mindenféle próbálkozás után mára már belenyugodtam, hogy így maradok. Lazán viselem a túlsúlyomat, tudomásul vettem, és megszoktam, hogy némelyek számára „láthatatlanabb” vagyok, mint vékony koromban. Örülök annak, ami előnyös a molettségemben (mert azért ilyen is van). Például büszke vagyok a szép, sima, ránctalan arcomra, és gyakran és nevetve idézem valamikori kolléganőm kedvenc mondását: „Egy okos nő harminc után behízza a ráncait!”

És már nem lepődök meg, amikor a tükörben a bennem élő kíváncsi kislány helyett egy duci ötvenes néz vissza rám.

Szerző: Bányai Ilona

Megjelent partneroldalunk, a Netbarátnő hozzájárulásával.