A császármetszés mégsem szülés?

Amikor megtudtuk, hogy Maja úton van annyira nagyképű voltam, hogy egy tízezred másodpercig sem fordult meg a fejemben olyan lehetőség, hogy valami nem megy majd annak rendje és módja szerint, ahogy azt mi elképzeltük.Pedig gyakorlatilag semmi sem ment úgy ahogyan kellett volna.

Egyáltalán nem számoltam azzal, hogy:

- első gondolata az lesz a főbérlőnek, hogy pakoljunk és költözzünk, mert nem tűr meg sem gyereket, sem állatot

- sokat hízom

- elefántméretűre fognak dagadni a bokáim

- tényleg nagyon-nagyon TERHES leszek

- császármetszéssel kell szülnöm

Maja semmi jelét nem mutatta annak, hogy szeretne kibújni, még a terhességem 42. hetének a végében sem. Szorgalmasan jártunk NST-re, már mindent a szó szoros értelmében kipróbáltam, teát

és bábakoktélt iszogattam, mégsem történt semmi. Kedden befeküdtem a kórházba, és elmondták, mivel igencsak a 43. hét elején járok barátkozzak az indítás lehetőségével.

NEM. Márpedig én meg fogom szülni, és egy ilyen terhesség után az a minimum, hogy könnyű, gyors, egyszerű, mesébe illő, vérmentes, gátmetszés nélküli, mosolygós, tökéletes szülésem lesz.

Mondanom sem kell, NEM így történt. Szerdán reggel NST után megultrahangoztak, majd főorvosi konzultációra küldtek, ahol elmondták, brutál nagy a baj, azonnal operálnak, különben tragédia lesz a vége. Ma már tudom, az igazi tragédia a kórház választásunk volt.

Arra utasítottak, azonnal menjek a szobába, öltözzek kórházi hálóingbe, majd az irataimmal robogjak a szülőszobára. Annyi időm nem volt, hogy megijedjek, az osztály mosdójában simogattam a hasam miközben a könnyeimet nyeltem, és csak remélni mertem, hogy minden rendben lesz. Sok időm nem volt gondolkozni, mert mire kérdést tehettem volna fel, jött az altatóorvos, a szülésznő, a műtősök, a tanulók, éppen csak a portás nem…. ennyi ember, sosem foglalkozott velem. Hamar elmondták, hogyan fog zajlani az operáció, hova kapom az érzéstelenítőt, mit és hogyan csináljak, hogy egymás dolgát megkönnyítsük.

A műtőasztalon feküdve, amikor megkérdezte a nőgyógyász, hogy felkészültem-e, nagyképűen vágtam rá: essünk túl rajta.

Nem számítottam rá, hogy életem egyik legszebb emlékéből erre fogok emlékezni

- a főorvos bekiabál, hogy amíg piercing van az orromban nem műtenek, szedjem ki, különben vessek magamra ha műtét közben elvérzek, mert az ékszer miatt nem tudják kezelni a helyzetet

- a szülésznőm, az én egyetlen biztos pontom, a biztonságérzetet adó Évike nem jöhet közel hozzám, csak egy széken ül a fejem mögött a távolban, és onnan nyugtatgat. Ha rá akarok nézni, kitörik a nyakam.

- életem szerelme, a férjem kint áll az édesanyámmal, (vagy úton vannak) és fogalmuk sincs, mi történik velem, velünk idebent. Aggódom értük.

- egyedül érzem magam

- az orvosok rám pakolják a szerszámaikat

- az aneszteziológus folyamatosan a fájó kezemre támaszkodik. Fáj, de nem merek szólni. Ciki lenne.Ráncigálnak

- kiemelik a babámat, meg sem mutatják. Elviszik.

-sírok, és csíp a szemem. Szeretném megtörölni, de le vagyok szíjazva. Nincs mellettem senki, hogy letörölje.

- szégyellem magam, mert nagyon kövér vagyok.

a beteghordó meg is jegyzi, hogy nehéz vagyok. Nevetek kínomban, de igazából belül nagyon-nagyon sírok. Megalázó.

-kitolnak a műtőből, nincs ott gyermekem apja. Egyedül maradtam.

- fáj a méhösszehúzódás

- fázom a negyven fokos szobában

- szomorú vagyok

- sokára hozzák a babát

- nem sikerül ciciznie

- nem jön a tej

- nagyon fáj a hasam

- öt hónap múlva is nagyon fáj

- órákat várok a varratszedésre

- kötényhas

Értitek? Életem legszebb élménye a legrosszabb is volt egyben. A testi felépülésem alakul, de a lelkiek sehol sem tartanak, és sosem fogom érteni, ha mi, császáros anyukák is ugyanúgy kihordtuk a terhességet, ugyanúgy szenvedtünk a fájdalommal miért is vagyunk kevesebbek??

Nem a szülés hogyanja határozza meg, hogy milyen anyuka válik belőlünk, és ne ítélekezzünk a másik felett tudatlanul!