Válságban a házasság/om?! (beszélgetés)

"Ő doldogozik 3 műszakban, tudom hogy fáradt, é s nagy rajta anyomás, hogy kijőjjünk az adott hónapban. Ha elmondom a gondjaim, lehurrog, lekezelően beszél velem, a végén pedig "elzavar", mert nem akarja hallani amit mondok"

NA igen. Ha 3 műszakban dolgozik, nem arra kíváncsi, hogy hazamegy és a neje panaszáradatát hallgassa. A férfiak is vágynak egy kis gyengédségre, és bizony nekik is vannak rossz napjaik. Főleg most, ebben a nehéz időszakban, amikor nem tudhatjuk kinek meddig van még munkája. Megértelek, de te is értsd meg a férjedet. Gondolom, nem csak most nem rak rendet maga után, régebben sem csinálta meg. Gyereknevelés az más, ott közösen kell cselekedni.

Egyébként milyen problémáid vannak, amiket muszáj vele megosztanod, akkor amikor fáradtan hazamegy?

Azért nehéz tanácsot adni, mert nem ismerem a másik fél álláspontját. Lehet, hogy ő egészen más képet rajzolna.

Egy biztos: kiabálással, nagy hanggal csak az ellenkezőjét érheted el annak, amit akarsz.

Ha úgy érzed, nincs tovább, nincs több ötleted, amivel a házasságot legalább a gyerekek érdekében (bár ennél álságosabb kifogást nem tudok elképzelni) fenn lehessen tartani, azonnal add be a válókeresetet, hogy aztán ne legyen kitől félni.

Ezt a mondatot utálom a legjobban én is hallani:

Minek főzöl, takarítasz, mosol, vasalsz.....nem kértem!

Ekkor akadok ki. De ha megcsinálom az természetes!

Egyszerűen hülyének nézik a nőt, számomra vérlázító. Mikor férjhez mentem nem cselédsorba jelentkeztem!!!

Bár a viccben is így van:

- Miért fehér a menyasszonyi ruha?

- ....???

- Hát minden háztartási gép fehér:S

„mindent elfogad, amit kap, de ő nem nyújt viszont semmit”

Na igen, ez a passzus kimaradt a házasságom történetéből.

Mindig, minden téren igyekeztem úgy cselekedni, hogy az a lehető legjobb legyen, és ne legyen semmilyen feladat elmulasztva. Amikor meg már nagyon elfáradtam és besokalltam, hogy minden rám marad, s szóvá tettem, szembeállítva a saját teljesítményeim az övéivel, netán mintegy „felhánytorgatva” emlékeztettem, hogy miket tettem érte, csak megvonta a vállát, s közölte: minek csináltad, nem kértem!

Valóban nem kért soha semmit, de azzal a hátsó gondolattal, nehogy cserébe viszonzást várhassak.

Én is ilyen vagyok, nyíltan vállalom a dolgaimat, bár nem vagyunk egyformák, azért kérdeztem rá:)

Én is épp 37 vagyok:D és szintén 2 fiú gyermekem van. A dolgot nehezíti, hogy a kicsi epilepsziás, így elég sokat kell vele járni egyrészt orvoshoz, másrészt mindenféle fejlesztő foglalkozásokra, és egyébként is elég problémás kisfiú, de úgy gondolom ez a nevelésből adódik. Kicsi kora óta apa az isten:( Én sokszor türelmetlen voltam/vagyok, kiabáltam, csapkodtam magam körül és mindig úgy gondolom, hogy egy nőre aránytalanul nagyobb teher hárul, mint egy férfire (tisztelet a kivételnek, azokat hívja a férjem papucsnak:(

Nagyon igaz a mondás, amikor beparázok igyekszem észben tartani és lépni fogok hamarosan.

Félek tőle:( A férjemtől, egy öntörvényű, basáskodó, lusta alak, aki mindent elfogad, amit kap, de ő nem nyújt viszont semmit. Totál természetesnek veszi, ha valaki segít. Ez a meglátásom sajnos.

Privátban is, nyilvánosan is vállalom a sorsom.

A 44-es hsz.-omhoz a kiegészítés: csak félig ettem meg amit főztem, mert sajnos nem váltam el. A 37. évemben vállaltam fel az életet két gyerekkel egyedül.

Hittem magamban, az erőmben. Meg elég nagy volt az elkeseredettségem a házasságom iránt ahhoz, hogy azt mondjam: ELÉG.

Az idő engem igazolt. Az egyik fiam több mint 10 éve boldog párkapcsolatban él, a másik egyetemista.

A férjem 5 éve munkanélküli. Nem győzök segíteni neki állást találni.

Persze, utólag „könnyű okosnak lenni, utólag minden oly egyszerű, s ha megpróbálok, még talpra állni, az is csak később lesz egyszerű” - hú, ez egy régi sláger, talán Szenes Iván írta, ha mégsem, bocsánat a szerzőjétől, de igaz.

(Gyáva népnek nincs hazája.)

Nagyon szimpatikus, amiket írtál, privátban megkereshetlek? Lenne pár kérdésem.

Ha nem titok hány évesen váltál el?

Én is gyáva vagyok kilépni, pedig hasonló problémákkal küzdök:(

8 éve vagyunk együtt, volt itt verés, verekedés, gyereknevelési problémák, anyagi gondok folyamatosan...de most már ott tartok, hogy pszichiátria, de gyógyszer ellen tiltakozok, nem akarom úgy végezni, mint Albert Györgyi:(

Én nem azért léptem ki a házasságomból, mert volt egy harmadik, hanem mert annál a kapcsolatnál még az egyedüllét is jobb volt. (Az már más kérdés, hogy végül is hamar találtam társat.)

És mi az, hogy ver a férjed????????

Szerintem egy férfi kétszer emelhet kezet egy nőre: először és utoljára!

Egy igen ígéretesen induló kapcsolatnak vetettem azonnal véget, amikor egy élcelődés hevében a pacák felém lendítette a behajtott karjának könyökét! Hozzám sem ért, csak jelzés értékű volt a mozdulat, de soha többet nem kapott esélyt semmire!

Sziasztok

Storym::::::::::::Egy férj aki szeret is meg ver is,,egy feleség aki anya is és nő is,egy harmadik aki tagad bármiféle érzelmet,de el nem Ölöli a nőt és úgy mintha sose engedné el többet.Na ilyenkos mit csináljunk????? .

Hát, igen, volt ott minden.

Hét közben munka után nem sietett haza, fontosabb volt a kártya- sakk- goparti. Ezzel még nem is lett volna baj, hiszen csak megnősült, nem pedig rabságot fogadott. Csak annyit kértem: telefonálj, ha később jössz, akkor én is elmegyek moziba, barátnőhöz, olvasok, nem kapkodok a vacsorakészítéssel. Erre az volt a válasz: már eljöttél a munkahelyedről, már nem tudtam szólni, mikor kiderült az ilyen-olyan program. (Akkor még sehol nem volt a mobiltelefon, vezetékes is csak a sarki fülkében.) Az anyjáéknak volt, kértem, legalább nekik szóljon, és akkor én éjjel 12-kor nem a mentőknél érdeklődök, hanem a szüleinél. Egyszer nem tette meg.

Persze ivott is, de marhára bírta, nem mindig látszott meg rajta. Csak pénteken, mert a vége felé már annyit ivott, hogy egész szombaton ki volt ütve. Beleegyezett, hogy elvonóra vigyem (anyjától tudtam meg később, hogy ezért nagyon hálás volt nekem). Sajnos 3-4 hónap után kijelentette, hogy többet nem jön, mert én vittem kocsival hetente 3-szor. Aztán nagy könyörgésemre odaadták nekem a gyógyszert. Egy darabig még bevette, aztán nem.

Teljesen absztinens nem lett, de jócskán visszafogta magát utána.

Legnehezebben azt viseltem, hogy gyakorlatilag társas magányban éltem mellette.

Neki egyáltalán nem volt fontos a család, mindig csak bulizott volna.

Meg a tesze-toszasága. Magától keresztbe szalmát nem tett. Pl. ha eldőlt a seprű, inkább 3-szor felbukott benne, mint egyszer felemelje.

Bár a háztartásban segített ha kértem, (már amikor otthon volt). De mindig mindent kérni kellett, magától nem tett semmit. Sokszor úgy éreztem, egyszerűbb, ha én megcsinálom,mint a számat tépjem és várjak, hogy megcsinálja-e vagy sem.

Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor nem a saját hibámból karamboloztam. Teljesen kikészültem, pedig csak a vétkes kocsi anyósülésén utazónak repedt meg a felkarja és az én autóm totálkáros lett (, de végül meg lehetett javíttatni).

Mikor hazaértem és beszámoltam mi történt, ahelyett, hogy azt mondta volna: nyugodj meg, lényeg, hogy neked nem lett bajod, nekem esett, hogy valljam be: száguldoztam, mert azt hiszem magamról, én vagyok az utak császára, miért nem merem bevallani, hány embert gyilkoltam meg, mikor megyek börtönbe, stb. Ez így ment 2 hétig minden nap (persze piásan). Akkor belegondoltam: Úristen, mit várhatok ettől az embertől? Padlóra kerülök, és akkor ahelyett, hogy felemelne, vagy legalább átlépne rajtam, belém rúg?

Ez volt az utolsó nyaram a GYES-ből, próbáltam menteni a menthetőt. Aztán januárban visszamentem dolgozni, s munka mellett már nem bírtam tolerálni a dolgait.

Amúgy egy nagyon intelligens, humoros, értelmes közösségi ember, ha nagyon akart, dolgozni is tudott, csak éppen nem volt alkalmas családapának.

Aztán jött az a bizonyos beutaló, onnan már ismert a folytatás.

Nem ismerlek, de kár értetek:(

Végülis kiderült, hogy konkrétan mi okozta a szétválást, miért maradozott ki, és hogy más nőkkel volt-e vagy esetleg ivott? Bocsi, ha túl indiszkrét vagyok, nem muszálymindenre válaszolni

Tanácsot nem tudok adni, csak a történetemet elmesélni.

Olyan helyzetbe kerültem, hogy a férjem kimaradozott, nem lehetett vele semmit megbeszélni, mindenre azt mondta, nyugi, nincs itt semmi probléma.

Ha dönteni kellett bármiről, képtelen volt, s ha én döntöttem, mert már muszáj volt a dolgot dűlőre vinni, akkor számtalanszor a fejemhez vágta: „persze, mert mindig az van, amit te akarsz”.

Próbálkoztam én is azzal, hogy összeszedetten leírtam neki a gondolataimat, kérdéseimet. Teljességgel elpocsékolt energia volt.

Persze, hogy ideges voltam, napirendre kerültek a kiabálások.

Aztán 14 évi házasság után a gyerekekkel kaptunk egy 2 hetes szakszervezeti beutalót a Balatonhoz. Akkor azt mondtam a férjemnek: figyelj ide, lesz most 14 napunk, amikor nem kell dolgozni menni, nem kell főzni, mosni, takarítani, bevásárolni, ügyeket intézni, csak pihenni kell, még a széket is a seggünk alá tolják az étteremben; beszéljük meg a dolgainkat! Nagy bólogatás, hogy persze, persze.

Eltelt a 2 hét, bármit kezdeményeztem, nem történt semmi, csak a szokásos szövegét hajtogatta: nyugodj meg nyuszikám, minden rendben lesz.

Nyuszikám nem nyugodott meg. Azt mondta magában: van két gyerekem, bőven elég, nem kell melléjük egy óriáscsecsemő.

Szerdán hazajöttünk a „nyaralás”ból, pénteken felmentem az egyedül élő anyósomhoz, és elbeszélgettem vele. Azt mondta: lányom, ha rajtatok ez segít, jöjjön haza a fiam 1-2 hónapra.

Vasárnap este azt mondtam a férjemnek: holnap reggel elmész dolgozni, s szeretném ha este az anyukádhoz mennél haza. Azt mondta rendben, csak pakoljam egy bőröndbe a dolgait (még arra sem volt képes) és vigyem utána.

Ennek több, mint 17 éve.

Nem bántam meg. Nem volt könnyű egyedül a 2 gyerekkel, gyerektartást alig-alig kaptam, de nyugalom volt. Tudtam, hogy csak magamra számíthatok (meg egy kicsit a szüleimre), és ehhez is tartottam magam. Soha többet nem estem pofára, hogy pl. megbeszélünk valamit, s a párom nem tartja be, kérek valamit, megígéri, aztán nem tesz semmit.

Ő már nagyon bánja a dolgot. Néhány hónapja(!) közölte velem: az első perctől fogva csak arra várt, hogy mikor hívom vissza. (Hm. Mindig tudtam, hogy türelmes ember.) Tudtára adtam: a hozzám vezető ajtó ezer lakattal van bezárva, mondjon le rólam.

A történteket kudarcként élem meg, mert tudom, hogy egy házasság végleges elromlásához legalább két ember kell. A helyrehozásához valószínűleg több.

Próbálkozom, próbálkozom hátha valamelyik segít. Miekőtt megnyitttam ezt a fórumot, beszéltem vele 2x is és tegnap és ma is bebújt mellém az ágyba./évek óta nem alszunk együtt/

És kivitte a törölközőt a szobából miután megfürdött, nem hagygta aszönyegre hányva összegyűrve, hiogy bebüdöödjön. Én már nyúltam érte, hogy kiviszem, de rámszólt, hogy haggyam. Azt hiszem, már ez is valami

Az én kedvesem sem bírta/bírja ha sokat papolok neki.

Jelenleg tudod mi jött be?: Igazából ez már nem volt taktika, hanem a színtiszta valóság.:

Egyik napon teljesen elszállt az életkedvem. És azt gondoltam, hogy én már mindent: eget-földet megmozgattam és semmi sem változik.., és hogy ugye tulajdonképpen én bármennyire is eszem magam: nem rajtam múlik, hogy megváltozzon a helyzet és Ő maga. Ezért aztán lemondtam mindenről. ÉS mikor délután hazajött Ő is ezt látta rajtam. És akkor nagyon érdeklődő volt: és azt is megkérdezte, hogy mit gondolok: hogyan kellene helyre hozni a dolgokat. ELmondtam. Meghallgatott. Érdekes szituáció volt ez így utólag.

Azért nem hinném hogy reménytelen, fel a fejjel!

A mostani párommal iszonyú nehéz volt rendezni sokszor a gondjainkat, de volt, hogy mi se tudtunk segítséget kérni, de megoldottuk. Muszáj volt... szerettük egymást! :)

Szóval fel a fejjel!!!

Nem.

Határozott,olyan ,amikor tudja, hogy most komolyan szeretnéd ,ha meghallgatna.

Őszinte leszek: nálunk külső szemlélő segített. Persze az nagyon nem mindegy, hogy ki! Nagyon régi jó barátra, családtagra könnyebben hallgatnak a férfiak, úgy vettem észre.

A kérdés: van-e olyan ember, akiben nagyon megbízik a párod, elfogadja a segítségét, ugyanakkor Te is megbízol benne annyira, hogy rábízd magad a segítségére?

Tudom, nem ez a legszimpibb megoldás, de néha segít.

igazából nem emlékszem, hogy régebbenmennyit és mit beszéltünk. az ő családjában soha nem volt jó a kommunikáció, mindenért le volt tolva, bár az én családomnál is ugyan ez volt ahelyzet.

Ha magábazárkózi, hogyan lehet segíteni rajta?

Ez egy nehéz helyzet, ilyenben már kétszer voltam. De mindkétszer más volt a probléma. Az egyik esetben eleve nem voltunk egy hullámhosszon, csak nem vettük észre a fene nagy rózsaszín ködtől :(, máskor az történt, hogy a párom annyi sérelem érte az életében, amitől befeléforduló lett.

Szerintem a második jobb.

És régen mi volt a helyzet? Akkor is nehézkesen kommunikáltatok? Ez gyakran megesik és az emberek észre sem veszik. De ha nem, akkor talán könnyebb lesz megoldani.