Szerintetek elfogad valaki 3 gyerekkel? (beszélgetés)

Azon ne lepodj majd meg kedves anyuka, ha netalan azutan erdeklodik a ferfiember, hogy az apuka fizeti-e a megitelt tartasdijat, elviszi-e a gyerekeket, egyaltalan viszonylag korrekt-em vagy balhezik, megbizhatatlan.

Ismerek anyukat, aki 4 kislannyal ment ujra ferjhez, raadasul a ferj notlen es gyermektelen volt. Gondolhatod, mi volt a velemenye a masik csaladnak. Idovel elfogadtak. Amikor az anyos leesett labrol, a meny apolta.

Tényleg csupa jó tanács.

Nem kötözködni szeretnék, de egy anya is kéretlenül adja a tanácsait. ;)

Én egy beszélgetésre gondolok, amikor meghallgatjuk egymást. Semmi erőszak!

Ettől még nagyon igaz, hogy ne avatkozzunk bele más dolgába.

Itt érdekes a helyzet. Egy téma felvetésénél ilyen-olyan vélemények vannak és egyik szinte nem tudja elviselni a másikat. Ez pedig egy másfajta pszichológia.

Ilyen lélektani dolgokról nem is lehet abbahagyni a beszélgetést. :)

Erről a jelenségről beszélek:

[link]

Azért nem értek egyet veled, mert a valós életemben nem hagyom másoknak, hogy megmondják mit, mikor, hogyan és kivel kellene tegyek s ehhez tartom magam másokkal szemben is. Itt egy kicsit más a helyzet, mert ide már eleve tanácsért jönnek az emberek.

Attól, hogy kicsit jobban érdekel a pszichológia, mint az átlagembert, még nem váltam pszichológussá. :) Viszont a példáddal egyetértek: mivel senki sem tökéletes, mindenkiben van "hiba" és létezik ok-okozati összefüggés. De ebbe most ne menjünk bele, ismered a véleményem, én is a tied és tiszteletben tartjuk egymás nézeteit.

Igaz. :)

Mivel szakmai szempontból írsz, óhatatlan a szakmaiság. Pl.egy pszichológus minden emberben talál "hibát" és keresi az okát. Ez egy ilyen szakma. :)

Csernusnak elég bicskanyitogató a stílusa, nem mindenkinél lehet hatásos a módszere. Nagyon nyers.

Én egy házaspárra gondoltam, tehát nem olyan emberekre, ahol nincs közük egymáshoz. Tehát szóvátesz valamit, majd másnap is egészen mást.

Egy családban is megkérdezzük a másik családtagot, pl. miért nem találkozol azzal a bizonyos férfivel. Ha a válasz az, hogy nem akarok a gyerekeimre tekintettel, akkor csak elmondja az ember a véleményét. Nem azért mert rá akarja erőltetni, hanem az aspektusokat felveti.

Pont egy családban ne mondhatná el az egyik testvér a véleményét a másiknak? Ez életszerűtlen.

Szerintem meg nem kell szóvá tennie, mert nincs köze. :)

Én személy szerint ki nem állhatom Csernus stílusát, de sok mindenben egyetértek vele, ez az egyik:

"A tanács akkor minősül tanácsnak, ha megkérik, hogy mondjon véleményt. Ha nem kérik meg, és ennek ellenére elmondja kéretlenül, az az erőszak jele."

Erre csak kérdéssel tudok válaszolni: kinek van joga ítélkezni a másik fölött?

Pl. egy alá-, fölérendelt viszonyban is meglehet egy problémát úgy beszélni, hogy ne alázzuk meg a másik felet....

Nem lehet minden ilyen esetre rákenni a lelki sérülést, - laikusként gondolom.

A lelki sérülésekből, ha nem olyan egetverőek, előbb-utóbb fel lehet állni.

Szerintem a lelkileg egészséges is tud kötözködni, ha akar, nem kötném össze a kettőt. Rossz a természete, ennyi.

"Olyan veszekedős típus volt, aki mindenben talált hibát."

Meggyőződésem, hogy aki veszekedős típus, annak valami lelki sérülése van, amin nem tud túllépni. A lelkileg egészséges ember nem kötözködik, mert nincs miért.

Én átlagosnak mondanám, - ha elfogadjuk ezt a meghatározást.

Szerelemből ment férjhez, de pár év után a férje elhagyta egy nyugodtabb nőért. Olyan veszekedős típus volt, aki mindenben talált hibát.

A szülei nyugodt, idősebb és jó emberek voltak. Nem emlékszem, hogy bármi rossz élménye lett volna gyerekkorában, így nem is tudom mihez kötni a hozzáállását.

Igen, el kell jutni oda, hogy együtt fussunk, részt vegyünk valamilyen közösségi dologban, ahol nem feltétlen a párkeresés a motívum.

Szerencsére ritka, ha valaki annyira sérül, hogy magával viszi évtizedeken keresztül. Nem volna szabad.

Nem a gyerek az oka, ha elutasít minden férfit az anyukája közeléből és az anya ezt minden zokszó nélkül megéli.

A felnőtt gyerekek még el is hárítják magukról a felelősséget, teljes joggal.

Az említett esetben nem volt traumás válás, elég dumás és vonzó nő volt, de csak a gyerekeinek élt. A gyerektartást sem költötte rájuk a mindennapi megélhetéshez, - pedig rászorult volna - hanem egyösszegben átadta nekik, a tanulmányaik befejezése után.

Az egyik szomszédom és barátnőm pedig 5 évig volt egyedül, 3 gyerekkel, csinos csaj, maratoni futó. Nem voltak nagyok a gyerekei, amikor épp nem melóban volt, vagy velük, nem pasizott, hanem futott, nem randizott senkivel mert nem is érdekelte. 5 év után meg összejött egy pasival, aki szintén maratoni futó, azóta együtt futnak, össze is költöztek és lett egy 4. gyerek.

Aki soha többet nem talál társat, az sem azért van, mert megvárta, hogy kirepüljenek a gyerekei, hanem mert ő maga nem vonz senkit vagy nem akar kapcsolatot, semmilyet, mert a "seb" a tönkremenent kapcsolat miatt nem gyógyult meg.

A gyerek nem oka semminek, de az emberek szeretik kifogásként, pajzsként használni a gyereket. Önmagában semmi vétke nincs abban, hogy a szülei, szülő hogy dönt a saját életéről.

Van ilyen rokonom. Ragaszkodott hozzá, hogy a két fiát egyedül nevelje fel. Elutasított minden férfit, minden közeledést. A fiai felnőttek, kirepültek, ma már alig találkoznak a távolság miatt, ő pedig megkeseredetten egyszál maga és nagyon magányos.

Eljutott oda, hogy már azt mondja, minek?

A 4. melle csinalna neked egy 5.-et?

Megcsinalni nem olyan kunszt, de felnevelni...? :)