Szeretlek Nyunyuka, nagyon!

Krisztián vagyok,nem is tudom hol kezdjem...

2009 tavaszán megláttam egy tüneményt a szembeszomszédban. Átsiklani felette nem tudtam, mondván,ki lehet ez a csoda? Kiderítem. Átmentem napokon belül az érintett ház tulajához,hogy megtudjam ki Ő. Mosolyogva mondta nekem Kati szomszéd,hogy bizony Ő a kicsi lánya. Ezután egyre többször láttam, ugyanis kiderült,hogy oda fog költözni. Nap mint nap epekedve figyeltem, ahogy segít a kert gondozásában. Odamenni hozzá? Az csak ábránd. Megszólítani? Álom. Csak figyeltem, ahogy metsző ollóval ténykedik a rózsa bokornál, gondoltam: vigyázz az bök! Ügyes volt. Úgy lépdelt ott a bokrok közt, mint egy csodaszép selyemsál, amit a szellő lenget.

Nehezen összeszedtem minden bátorságom, sőt még szedtem hozzá egy kis merészséget és odamentem hozzá. A szívem a nyakamban vert, gombóc a torkomban, a gyomrom, mint egy ping-pong labda. Lesz ami lesz, beszédbe elegyedek vele. ¨Szia¨ - mondtam elcsukló hangon, "Szia" - kaptam a választ. Leírni nem tudom, milyen volt az érzés, elmondani sem. A legcsodálatosabb hang volt, amit valaha hallottam, ahogy formálta a szavakat, ittam minden szavát. Így ment ez napokig, hetekig. Mígnem megkérdeztem, nincs-e kedve megnézni egy jó filmet velem. Meglepett a válasz: igen, mit nézzünk meg?

Hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen Csodaszép tünemény filmet fog velem nézni. Mondtam, hogy majd kiválasztjuk közösen. Siettem is haza, hogy rendet csinálják a szobámban, mert jön át Anikó - mert így hívják Őt. Én az ágyon ültem, Ő a földön. Hiába mondtam neki, jöjjön fel az ágy szélére, de hiába. Tartott tőlem és én is féltem valamennyire. Rendszeres volt a filmezés, ahogy teltek a filmek, úgy közeledett hozzám. Egészen 2009 november 18. napjáig, amikor egymás mellett hasalunk az ágyon és hallhattuk, ahogy a Danubius Rádió és a Sláger Rádió befejezi a sugárzást. Elbúcsúztunk egymástól jó éjszakát kívánva és sajnálkozva, hogy véget ért egy korszak, a két rádió korszaka. Készülődnék a lefekvéshez, amikor is halk kopogásra lettem figyelmes. Gondoltam, biztos anyám az. Anikó volt, ott állt az ajtóban és annyit mondott : Képzeld kizártak otthonról. Most mi lesz? Aludj itt, nincs mit tenni.

Megvetettem neki az ágyam felét. Beszélgettünk a két rádió bennünk hagyott emlékeiről. A szavakat tettek követték. Habár a rádió adásoknak vége lett, éreztem, velünk egy csoda kezdődik el. Eleinte titkoltuk és így lett belőle SZERELEM. Nem szeretném más tollával ékesíteni a kalapom. ezért a történet folytatását Anikó333 Történetünk című cikkében olvashatjátok.

2013 szeptember 20-án véget ért az életem legszebb korszaka, Anikó szakított velem. Hibáztam. Elismerem. Nélküle nem teljes az életem. Nem eszem, nem alszom. Levegőt venni sincs kedvem. Anikó volt nekem az életem értelme. Kérek mindenkit, aki elolvassa, hogy írjanak jót és rosszat egyaránt, ha valamennyire tetszett az írásom. Életem első ilyen cikke ez. Értékeljetek, értékeljétek. Köszönöm.