Egy áldozat vallomása

Mély sóhajjal, és nehézkesen, már-már vonakodva kezdek neki.

Mai "főhősöm" mind közül a legösszetettebb. Egyszerre magányos, és körülölelt. Egyszerre áldott és elátkozott. Egyszerre boldog, és szomorú…

És amit soha senki nem lát rajta: hogy mennyire gyűlöli magát! Mikor elnyomja énjének ezt a felét, sosem hinnéd róla, miket élt meg. De olykor, mikor egyedül van, egyedül a gondolataival, akkor mérhetetlen düh, önutálat, és hányinger uralkodik el rajta. Hányinger - magától!

Jelen esetben hősnőnk felnőtt nő, aki harmonikus párkapcsolatban él, normális élete van, és tényleg sosem gondolnád róla, miket élt át.

Pedig mutatja ő így is, némán! A magára szedett túlsúllyal, amit nem tud letenni. A túlzott szeretet-éhségével, amivel kompenzálja az önutálatát. Azzal, hogy nem tud nemet mondani, akkor sem, ha rátaposnak... Tipikus áldozat: némán tűr. Nem kiált fel, ha a lábára lépsz, nem szisszen fel, ha megrugdosod. Nem mutatja, ha megbántottad... Miért? Mert megszokta.

Valahogy sosem jutott eszébe megvédeni magát. Amíg pedig nem volt rá képes, nem szólt egy felnőttnek sem, hogy tegye meg helyette... Miért? Nem tudni. Ő sem tudja.

Talán félt attól, hogy túl kicsi probléma ez ahhoz, hogy ügyet csináljon belőle, vagy talán egyszerűen csak félt, hogy nem neki adnak igazat (pedig neki lett volna)... De mindezt kár boncolgatni utólag, hiszen a baj már megtörtént.

A baj, akit úgy hívnak papa. (Nem apu!)

A baj, ki saját élete csúfos kudarca, és nyomorúságosan éhes gyermekkora vad és meggondolatlan kárpótlására ördögi tervet eszelt ki: ha ő nem úgy nőtt fel, és nem úgy élt mint szeretett volna, akkor az unokája sem érdemli meg a normális életet!

Amikor megnyomorította a lelkét, nem is fogta fel, hogy "ez rossz", vagy "ez helytelen". Nem ordított benne a vészcsengő, hogy "Hééééé! Állj le, ez egy gyerek!! Ráadásul a rokonod!"

Nem, őbenne valószínűleg csak az dobolt, hogy "Ez nekem jár! Jó ez így!"

Ő csak állat módjára csillapítani akarta "szomját", és aztán tovább menni, tovább élni az életet. Fel sem fogva, hogy az a szerencsétlen gyermek, akinek összetörte a lelkét, akinek tönkretette az életét, és azt, hogy valaha is normális szexuális felfogása legyen - mit élt át, és még a halálhoz való viszonyát is újragondolta.

Hogy az a gyerek elvesztette a hitét Istenben, nem mert szólni a szüleinek (félt, hogy ő lesz a hibás) és közel járt a skizofréniás állapot eléréséhez. Ugyanis agyunk roppant kreatív: nem tetszik a világ amiben élsz? Hozz létre magadban másikat! Ott minden úgy alakul, ahogy akarod! Ott nem bánt senki, sőt! Bármilyen sérelmet megtorolhatsz!! Mert elég erőd lesz hozzá! Csak képzeld el… De a bajok ott kezdődnek, mikor a képzelt barátaidat beakarod mutatni az igaziaknak… És a környezeted simán rád nyomja, hogy "hülye vagy"! Pedig csak sérült.

A lány néha elgondolkodott azon, hogy kit is terhel a felelősség?

A szüleit, akik esetleg "nem figyeltek rá"?

Nem, a szülők elől meglepően jól tudta titkolni, ha baja esett. Nem akarta, hogy aggódjon az anyja, csalódjon az apja.

Az ocsmány gazembert, aki megrontotta a tiszta gyermeki felfogást, a testet és a lelket?

Igen, ez vitathatatlan.

És a lányt? Aki nem védekezett? Nem árulkodott? Nem tartotta magát annyira, hogy kiálljon magáért?

Igen. Ez is vitathatatlan, a lány szerint.

Ha gyermeketek csöndes, vagy sokat van egyedül, de nem kér a társaságból, vagy sokat fájlalja a hasát, vagy vérzik az orra ok nélkül... figyeljetek rá. Nem kell, hogy úgy legyen, de jobb az óvatosság!

Köszönettel: egy lány