Szerepmintázatok (beszélgetés)

Érdemes megismeri a játszmákat, hogy fel tudjuk ismerni őket és tudjunk tenni ellenük.

Normális kapcsolat nem alakulhat ki, ha szerepek mögé bújva játszmákban éljük az életünket.

A hormonok hatását túlbecsülik.

A tudatalattink, a mintáink azok, amikkel magunkhoz vonzzuk a társunkat, a munkánkat és minden élethelyzetünket.

Ezért olyan fontos felismerni ezeket, hogy ne ragadjunk bele olyasmibe, ami nem visz előre.

Nagyon jó dolog, hogy ezt így felismered, mert a legtöbben nem jutnak el idáig, hanem bennragadnak a konfliktusokban, és újabbakkal lendítik meg.

Minden dolog belőlünk indul ki, így a javítást, problémamegoldást is jobb, ha magunkkal kezdjük. A másikat hiába zrikáljuk, úgyse változik meg, főként az erőszaknak nem fog engedni.

Én nagyon magasra fejlesztettem az önismeretem szintjét úgy, hogy a párkapcsolatom kezdeti rózsaszín felhője oszladozásakor nagyon figyeltem arra, hogy mi történik. Ahogy egyre több vita és konfliktus alakult ki, először teljesen értetlen voltam, mert álomszerűen indult a kapcsolat, még úgy is, hogy nagyon megdolgoztattam a páromat, míg magamhoz engedtem. Minden csodás volt egy kis ideig, aztán egyszercsak egyre sűrűbbek lettek a viták, és minden idegesíteni kezdett benne, hibáztattam és dühös voltam rá, pedig nem változott semmi. Aztán rájöttem, hogy valójában nincsenek problémák, hanem azokat úgy "csinálom". Elkezdtem figyelni magam, hogy válik egy helyzet konfliktussá bennem.

Vagyis furcsa módon sosem az volt a fontos, ami éppen történt, hanem a reakció, amit kiváltott: a gondolat vagy érzés. És az általában a múltból jött.

A tények szinte alig számítanak: rajt a fogkrémen a kupak vagy nem, őszintén - kit érdekel? Nem emiatt megy tönkre a kapcsolat, hanem attól, ha a feleknek önbecsülési problémáik, vagy korábbi feldolgozatlan sérüléseik vannak.

De ezt persze senki nem vallja be, sőt talán nem is tudunk róla, jó mélyre el van temetve.

Csak ha a kapcsolatunkban sűrűsödnek az apró-cseprő viták, egyszercsak gyanús lesz, hogy olyasmit várunk a párunktól, amit nem tud és nem is akar megadni, /pl. hiányzó önbecsülés, apaszerep/ vagy lehet, hogy revansot akarunk venni valamilyen korábbi sérelemért, amit nem is tőle szenvedtünk el, de sakkban tart a félelem, hogy újra sérülünk.

Ha konfliktus van, mindennél fontosabb az objektivitás megőrzése. Arra figyelni, hogy mi történt, és mi a helyzet, és ehhez képest mi zajlik bennünk, illetve a másikban. Gyakran rájövünk, hogy a múlttal hadakozunk és nem a párunkkal, ahogy ő is a saját sérüléseivel viaskodik, és nem személy szerint velünk.

Ezt nem könnyű felismerni, de lehetséges, és csodálatos személyiségfejlődésen mehet keresztül így az ember.

Az a véleményem,hogy nem a hasonló a hasonlóval házasodik.Sőt egyre többen csak összeköltöznek.A hormonok hatására és bennragadnak egy olyan kapcsolatban ami mindkettőjük életét mérgezi.

A cikked nagyon jó!

Ehhez kíváló segítség a családállítás és a kineziológus.

Tapasztalat :)

Gyakran, egy-egy veszekedés után rájövk, hogy az "ok" amiért veszekedtem, nem is létezik. Csupán keresem a lehetőséget, hogy felfigyeljen rám a féjem. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindeből vita van, annál sokkal jobb a kapcsolatunk. De egy fáradt hét után, mikor már annyira hiányzik, hogy fáj, gyakran előfordul. SAJNOS! És ami a legfontosabb számomra. Be tudom/tudjuk ismerni ezt, tudjuk mikor van ez a háttérben és tudunk bocsánatot kérni!

Hálás vagyok ezért a férjemnek, és a jó Istennek!

Én őszintén nem félek magamba nézni. Sűrűn megteszem, felismerem a problémát. Azt mondják a felismerés már fél siker. Na de a másik fele...a változtatás....már nehezebb.

Nagyon jó cikk, tetszett! :)