Szégyenérzet önmagammal kapcsolatban (beszélgetés)

Ami nekem sokat segített:

1. Susan Forward: Mérgező szülők c. könyv

2. Pici gyerekkori fotómat beállítottam háttérnek a telefonon, hogy sokat lássam, milyem cuki voltam. Ez segített megszeretni magamat. Biztos, hogy van erre más módszer is, nekem ez jött be.

3. Erre nekem fogtok esni: sokat néztem a “Két pasi meg egy kicsi” sorozatot, Charlie Sheennel. (Ashton Kutcher már nem ugyanaz...)

Azon kívül, hogy megnevettetett, megtanított bevenni a “leszarom tablettát”, azaz sikerült némi öniróniával kezelni a nehezebb helyzeteimet és ezt egy dilidoki is mondta, hogy az önirónia ilyenkor nagyon jó technika.

Ez nehéz ügy, és nem is fog könnyen megoldódni. Talán fel kéne keresned egy pszichológust. Nekem a meditáció szokott segíteni.

Társaságban lenni nem érdem kérdése. Te is ugyanolyan értékes ember vagy, mint bárki más.

Attól, mert tudod, mi a gond, még nem biztos, hogy a megoldást is tudod. Vagy tudod a mit kéne tenni, de azt nem, hogyan.

Pl. ha depressziós vagyok, és már felismertem a problémát, akkor tudom, hogy pozitívan kellene gondolkoznom. De hogyan, ha a depresszió miatt csak negatív gondolatok vannak a fejemben?

Nem évek múlva kezdtem el ezen gondolkozni, csak a válasz jött sokára. Tizenévesen nem rendelkeztem egy pszichológus rálátásával. És ezek szerint az engem körülvevő, normális emberek sem, különben valaki biztos felhomályosított volna. Főleg, ha ez ilyen egyszerű, hogy csak "meghatározom" magam.

Az pedig, hogy neked ez furcsa, nem azt jelenti, hogy ennyire egyedi, már-már a hihetetlen határát súrolja az esetem. Inkább azt mutatja, hogy nem igazán ismered az embereket. Te nem ilyen vagy, úgyhogy ez csak valami extrém eset lehet.

Ha nem is tudtad, de most tudod, nem? Vagyis a saját elemzésed szerint tudod.

És?

Mit vársz?

A megoldásra több javaslat is érkezett.

Náladnál sokkal hülyébb emberek "megérdemlik", hogy társaságban legyenek?

Nem érdem kérdése ez!

Sokáig nem tudtam én sem, hogy mi pontosan a bajom. A béka segge alatt van az önbizalmam és nehezen látok tovább, sőt az is nagyon rossz, hogy azt gondolom, hogy nem érdemlem meg, hogy társaságban legyek, hogy másokhoz odalépjek stb. A suliban volt, amikor kiközösítettek. Utána pedig rettegtem ettől, ezért gimiben próbáltam megfelelni. De ott azért jobb volt már a helyzet, de nem mertem igazán önmagam lenni ott sem. Otthon sem amint írtam. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden rossz volt, de nem mondhattam el igazán az érzéseimet. Mostanában indult el, hogy úgymond esnek le így dolgok, hát ez van.

Érdekelt, hogy ki hogy áll ezzel,vagy mit tud mondani és a kritikusabbaknak is köszönöm a válaszát. Igyekszem tanulni és kijutni ebből. És igen mondhatni nem hogy nem ment el, vagyis nem nagyon mehettem el otthonról, mindig vmivel megpróbált visszatartani nagyim, apám pedig sosem mondott neki nemet, lényegében folyamatosan azt teszi, amit mondanak neki és ő is erre nevelt, hogy nem lehet máshogy lenni stb. anyám meg lelépett kiskoromban.

Mert nem a mi osztálytársunk voltál!😉

Köztünk volt születéskori oxigénhiányos srác is, de minden hülyeségbe rángattuk őt is magunkkal. Soha nem voltunk gonoszak! :)