Sorsom VI.
Annyira nem lett könnyebb az életem, hogy még csak most jön a neheze.
Egyedül maradtam, igaz, hogy a gyerekek mindig és mindenben mellettem álltak. Végre volt egy párom, aki imádott és mindenben támogatott. Fiam sokat sétált velem, persze amikor az ideje engedte, és ilyenkor ki tudtuk beszélgetni magunkat. Lányom, aki addig is egy csöndes gyerek volt, még visszahúzódóbb lett.
Mama halála után nagyon lassan kezdett helyreállni az élet nálunk, s ez nem azt jelentette, hogy gyászba borultunk, de a lelkünk mélyén mindig velünk volt.
Sokat segített még a János is, mindig megérezte, hogy mikor van szükségem az erős vállára, hogy kisírjam magam. T ina sokáig ki sem állhatta, és ez az ellenszenv is lassan kezdett oldódni. János okosan közelített felé, nem erőltette rá magát, hanem szép csendesen mellettünk volt.
2006 áprilisában egész hónapban állományban voltam. Kimerültem idegileg és elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját, orvosom tanácsára nyugtatókat kezdem el szedni.
János nagyon aggódott miattam, megpróbált lebeszélni a szerekről.
A vele való kapcsolatom egyre jobban alakult, izzott körülöttünk a levegő. Imádtuk egymást és kezdtük egy család képét mutatni. Tina is teljesen elfogadta, talán már meg is szerette.
János, attól függetlenül, hogy nem volt szép férfi, rajongott érte a gyengébbik nem. A hölgyek nyíltan tettek neki ajánlatot, amit én kevésbé tudtam értékelni és ez okozott is egy pár kínos pillanatot kettőnk között. Nem voltak hosszúak ezek a viták és miután egymás nyakába borultunk, rájöttünk, hogy imádjuk egymást. Sokszor mondta, hogy "meg tudnék halni érted", s én olyankor mindig mondtam neki, hogy ne meghaljon értem, hanem éljen értem. Terveztük a majdani közös életünket, de nem éltünk együtt, viszont sokszor nálunk aludt.
2006. április 27. nagyon rosszul kezdődött. Norbi akkor már a Mama lakásában lakott, átmentem hozzá, remélve, hogy oldódik a feszültségem. János munka után feljött és mondta, hogy öt óra körül jön, mert van egy kis elintéznivalója. Mikor megérkezett, nagyon furcsa volt, s látszott rajta, hogy van valami mondanivalója, ami nyomasztja.
- Menjünk le, sétáljunk egyet!- javasolta.
Örömmel belementem, majd beültünk egy csöndes kis kocsmába. Nehezen fogott bele a mondandójába.
Visszahívták a régi munkahelyünkre, ismételten megfenyegette a lány és a veje, de a lényeg még hátra volt. A János lakása melletti tömbben lakott egy volt kolléganőnk anyukája. Ezzel még nem lett volna baj, de sajnos ezen hölgy elhatározta, hogy megszerzi magának a Jánosomat. Megüzente az anyukán keresztül a páromnak, hogy szívesen odaköltözne hozzá, mert válik a férjétől. Na ennél több nekem sem kellett, csattantam. Hatalmas veszekedés lett belőle, nagyon a bögyömben volt a hölgy. Mire hazaértünk, a veszekedés már elült, de szomorúság az megmaradt, szakítani akartam vele. Szótlanul ültünk a szobában, T ina már aludt. Pár perc múlva egymás mellett ültünk az ágyban. Őrülten szerelmes voltam belé.
Másnap reggel, már én is mentem volna dolgozni, és Ő mindig korán kelő volt, én úgy gondoltam, hogy még ráérek, mert úgyis szól majd a János, ha már készülnöm kell. János kiment a fürdőbe és amikor visszajött leült mellém az ágyra, megcsókolt és azt mondta, hogy:
- Örökké imádni foglak!
- Én is- mondtam és becsuktam a szemem.
A következő pillanatban arra eszméltem, hogy fekszik keresztben az ágyon és hörög, nem kap levegőt. Első pillanatban nem értettem, hogy mi történt, de hamar rájöttem, hogy ez nem vicc. Megpróbáltam masszírozni a szívét, de egyre jobban kezdtem elveszíteni az önkontrollomat. Felkaptam a telefonom és tárcsáztam a fiamat. Visszaléptem a Jánoshoz, próbáltam mindent megtenni, de nem tudtam, mit csinálok. Örjöngtem. Kb. 2 perc múlva otthon volt a Norbi. Közben éreztem, hogy ernyed el a karjaimban az imádott test. Norbi lerángatta a földre és elkezdte újraéleszteni. Én fejvesztve rohangáltam a lakásban. Mondta a Norbi, hogy hívjam a mentőt, én persze a nevemet nem tudtam megmondani, neki kellett beszélni velük.5-6 percen belül ott volt a mentő. Kizavartak a szobából, nem csodálkozom, nem tudtam, hogy mit csinálok.
Másfél órát kínlódtak vele, de nem sikerült.
8 órakor nyilvánították halottnak. Akkor engedtek be hozzá. Ráborultam, sírtam, sírtam, de már könnyem sem volt. Hátborzongató érzés volt érezni kihűlni egy emberi testet. Nem akartam engedni, hogy elvigyék a halottszállítók.
Nem lehet megszokni a halált, annyi szeretettemet vesztettem már el addigra, hogy úgy gondolná az ember, hogy meg lehet szokni. A két eset között 5 hónap telt el és még a Mamám halálát sem tudtam feldolgozni.
Még keményebb gyógyszerekkel kezdtek el kezelni, egy hétig szinte kómás voltam a nyugtatóktól.
Norbi sokat segített, sétált velem, beszélgetett velem, ha szükségem volt rá. Rendkívül jól elvoltam a szereimmel, nyalogattam a sebeimet, és istenien tudtam sajnáltatni magam, amíg történt valami.
Norbi egyre jobban köhögött, majd sok noszogatásra, végre elment orvoshoz. Nem nagy, de igen makacs tüdőgyulladása volt, amit nem volt hajlandó tudomásul venni. Továbbra is járt dolgozni, illetve gyakorlatra, és bevállalt még egy munkát. Reggel 5 órakor indult és 19 órára ért haza. Hiába való volt minden intelem.
Rettentően féltettem, mert csak nem akart gyógyulni.
2006 júliusában már kemény antibiotikumokkal kezelték.
Augusztusra annyira leromlott az állapota, hogy folyamatosan távozott a váladék, szinte aludni sem tudott a köhögéstől. 20-án azért még kiment szolgálatba- rajongott a polgárőrségért-, egész este kint volt, soha nem tapasztalt vihar söpört végig a városon, teljesen elázva ért haza.
Szeptember első hétvégéjén van a városunk jellegzetes ünnepsége, a bányásznap, akkor a Norbi már nem tudott felkelni.
Előző cikkek:
Írta: karpatiás, 2018. november 12. 09:35