Sorsom, hogy egyedül vagyok, leszek

Itt ülök most is, egyedül a gépnél. Reményem sincs rá, hogy valakivel szót váltsak, hogy valakihez hozzábújjak.

Tudod, mikor másfél éve megtudtam, aminek tizedét sem sejtettem, meg kellett hoznom egy döntést a sorsomról. Három napba telt.

Iszonyúan nehéz három nap volt. Azt hittem, nem lesz attól nehezebb.

Dönteni kellett, minden észérvet felhoztam. De egyedül csak a szívemre hallgattam.

Nem tudom, mivel érdemeltem ki a sorstól ezt a csapást.

Az eszemmel tudtam, három alternatíva van:

1. A férjemmel maradok. Leszel szeretőm, leszek szeretőd. Élvezem minden percét az együttlétnek. Így nem veszítlek el, míg te nem hagysz el. Azt a kevés alkalmat kibírom a férjemmel is. Nem tud meg semmit, alkalmazkodom hozzá és megy tovább az életem rendben. Ez lett volna a legegyszerűbb. Ez járt volna a legkevesebb vérveszteséggel.

Ez jelenti azt, hogy éljünk a mának.

Igen ám, de én nem bírnám ki, hogy hozzámérjen. nem tudok vele jó pofizni.

2. Nem bírok a férjemmel tovább élni. Ezzel a feleséggel nem tudlak megkapni. Társra vágyom, igazira. Másban kell gondolkozni, aki velem lehet mindig. Keresni kell valaki mást.

Mennyi az esélye annak, hogy egy minimum ugyanilyen férfit találok, mint Te? Semmi. Egyszerűen lehetetlen ugyanilyet, jobbat pedig egyáltalán nem találnék. Rosszabbért meg minek?

Hogy gondolhatnék másra, mikor csak rád tudok. Mikor olyan érzéseket érzek veled, amit még soha senkivel. Soha nem akarom elveszteni a megtalált boldogságot. Nem akarlak elveszteni. Bármennyi is a boldogságot jelenti belőled. Ebben az esetben azonnal elvesztettelek volna. És nem érdemelted volna meg, elég tragédia neked a nejed betegsége. Téged szeretlek, a bajoddal, a gondoddal, az örömöddel. Mindegy, hol élsz, mindegy mit és hol dolgozol. Ezek állapotok. Te pedig önmagad örök vagy. A megtestesült ideál. Addig míg nem küldesz el, maradok. Kellesz, szeretlek.

3. Elfogadni ezt a sorscsapást. Várni, bízni, hogy egyszer megszeretsz, egyszer ki mered mondani, hogy szeretsz. Mert másra nem várok, nem várhatok.

Szeretném és kívánom, hogy sokáig éljen a feleséged. Nem várok a halálára. A szerelmedre vágyom, a bizonyosságra. Arra vágyom, hogy az elsírt könnyeim örömkönnyekké válnak és nemcsak nekem jelent boldogságot, hogy vagyunk mi ketten, hanem neked is. Mert egyszemélyes boldogság nincs.

Két és fél éve várok arra a szóra, hogy kimondd: szeretlek.

Tudom az eszemmel, hogy soha nem fogod elhagyni a nejedet. Most azt mondod, hogy a gyerekek miatt nem. Ha a gyerekek elmennek, akkor pedig azért nem, mert akkor meg egyedül maradna. Hisz akkorára már a szülei is elhalhatnak. Nem visz rá a lelkiismereted.

Én fogok egyedül maradni. Én leszek mindig az örök második, én leszek az örök vesztes.

És akkor fogok egyedül maradni, mikor már semmi esélyem sem lesz, és akkor mikor a legnagyobb szükségem lenne a társra. Nem így képzeltem el az öregkorom.

Még két éve talán normalizálhattam volna a házasságom. Elviselhetővé tehettem volna. De miattad már nem akartam. Nem akartam, hogy helyrejöjjön.

Elválok, mert téged szeretlek. Elválok, hogy akkor lehessek veled amikor Neked jó.

Még talán most abban a korban vagyok, mikor utoljára nekivághatnék a párkeresésnek. Még összeszokhatnék valakivel. Igaz, hogy az csak valaki lenne, pótlék.

De 10 év múlva?

60 éves leszek. A gyermekeim már a családjukkal. Már lehet, dolgozni sem fogok. Nagy szükségem lenne a társra. De egyedül leszek. Mert Neked a nejed mellett kell lenni.

Így döntöttem másfél éve.

Nagyon fáj az egyedüllét.

Nagyon fáj, hogy nekem egy ilyen szerelem adatott meg. Ugyanakkor nem hiszem, hogy mindenkinek megadatik-e ilyen szerelem.

Istenem, mikor és hol lehetünk örökre együtt? A következő életünkben?

Tudom, hogy Te is akarod. Azt hiszed, ha nem mondod ki, hogy szeretsz, akkor neked nem fáj annyira.

Azt hiszed, ha nem szeretsz, ha nem mondod, akkor én sem foglak, és könnyebb lesz nekem.

Tévedsz.

Nehéz..

Fáj...

Nagyon hiányzol!

Ne hagyj egyedül!!