Se veled - Se nélküled

2011-ben kezdődött. Regisztráltam egy társkereső oldalra. Társra vágytam. Nem tettem jól. Nem voltam alkalmas rá. Akkor még nem, de még most sem állok rá készen.

Miért?

Válófélben voltam. Egy 23 éves házasságból.

Egy olyan házasságból, ami teljesen tönkretett lelkileg és anyagilag. De főleg lelkileg. Előző cikkemben a szóbeli-fizikai erőszakról írtam. Én részese voltam a szóbeli erőszaknak, a lelki terrornak. Későn észleltem, későn jöttem rá. Elvesztettem az önbecsülésem, önértékelésem, senkinek és semminek nem éreztem magam. Belemerültem a saját önsajnálatomba.

És ebben az állapotomban jött egy "levélke". Leveleztünk, majd november 18-án, a névnapom előestéjén kaptam tőle egy meglepetést. Egy rózsát. Szélvédőre tűzve.

A levelezés során nagyon közel került hozzám. Nem érdekelt, hogy néz ki. Megfogott. Már akkor beleszerettem. Furcsa? Igen. De szeretetre, szerelemre vágytam, hiszen nem volt benne részem. Másnap találkoztunk először.

De már a leveleiben éreztem valamit. Egy fájdalmat. Egy olthatatlan fájdalmat.

Hallgatnom kellett volna az intuíciómra.

Elindult egy kapcsolat. De én fokozatosan süllyedtem vissza az önsajnálatba, a depresszióba. Ez körül forgott a világom.

Ő meg egyre közelebb került ahhoz, aki elküldte, akit pótolni akart velem. A végén eljutottunk odáig, a másik visszahívta és ő ment.

Először 2012. január 13-án küldött el. Aztán újra kezdtük, de akkor már volt a másik is. Járt hozzá rendszeresen hétvégente.

Én csak voltam. Valamiért akart engem is. Türelemre intett. Én nem voltam az. Nem voltam képes rá.

Akartam őt. Teljesen. Akartam, hogy csak engem akarjon.

Iszonyatosan viselkedtem.

Megint elküldött. Igazából úgy, hogy állandóan kiprovokáltam.

Én tudtam a másikról. Ő nem tudott rólam, máig nem tud.

És ez ismétlődött folyamatosan. Kaptam pár órákat. A másik kapott napokat.

Bosszantott. Fájt. Én tudtam, mindent tudtam. Kikényszerítettem az igazat. De igazából mi az igazság? Máig nem tudom.

Azt mondja, mondta, én vagyok a jövője. Azt mondta én vagyok a Csillaga. Legyek türelmes. De még a másiktól nem tud szakadni. Még nem.

Nem tudom, akar-e igazán.

Sokszor jártam fellegekben... aztán süllyedtem a pokolba.

Azt mondja, szeret ő engem a maga módján..., de a másikat is még.

Azt mondja, kellünk neki mindketten.

Én meg azt mondtam, szamár létet nem szeretem.

Döntöttem, elengedem. Végleg. Megbeszéltük. Nincs tovább.

Mégis megkeresett, azt mondta, engem akar. Kezdjük el... próbáljuk meg!

És én megint hittem neki. Sokadszor. Mert akartam hinni.

És megint csalódtam.

Kértem, engedjen elmenni..., engedjen el engem..., hagy járjam az utamat. NEM akart.

Aztán mégis sikerült meggyőznöm. Ma reggel közölte velem: menj..indulj... ne legyek kínlódásod oka.

Meddig? Nem tudom. Most megint nekem a nehéz.

Miért? Mert szeretem. Úgy ahogyan van. Az összes hibájával együtt. Nem akarnám soha megváltoztatni.

Minden egyes jó és rossz tulajdonsága hozzá tartozik. Mert az Ő. Úgy egy egész ember.

De megegyeztünk.

Ha a másikat képes lesz feledni, ha a másik is képes lesz őt elengedni és ő is viszont. Akkor megkeres.

Ha akkor még ott lesz a szívemben, ha tudok még akkor neki hinni és bízni.

Ha akkor még ott leszek a szívében és akar engem... akkor megtalál.

Most itt tartunk. A mai napon.

Hogy én mit tanultam belőle? Nem szabad egyetlen kapcsolatot elkezdeni addig, míg az ember nem jön lelkileg helyre egy másikból. Nem szabad, míg nincsen készen rá. A szerelem el fog jönni. Akkor amikor felkészültem rá.

Az hogy ez majd ki lesz? Nem tudom. Azt sem, hogy mikor jön. Azt sem, Ő lesz, vagy más. Azt sem tudom, lesz-e egyáltalán. Most várok. Gyógyulok.

Hiányzik. Nagyon.

És fog is. Sokáig. Örökre ott lesz a szívemben. Nem tudom, tudom-e felejteni, nem tudom, tudok-e majd mást szeretni.

Több volt ő nekem, mint egy kapcsolat. Nekem ő barát volt... szerelem volt... - az még? - szerető volt... csak társ nem.. az nem tudott, nem akart lenni.

Így most semmi. Egy idegen.

Fáj.