Öngyilkosság

A sikeres és a túlélt öngyilkosság mindenképpen terhet ró a környezetre. A felelősség terhét. Hiszen olyankor fölmerülnek a kérdések:

Na és persze az önvédelmi mechanizmus is beindul. Hiszen semmi jele nem volt, vagy emlegette, de hát senki sem vette komolyan és én sem gondoltam volna hogy megteszi...

A túlélt öngyilkossági kísérlet mindig felkiáltás, segítségkérés a környezettől. Míg a tényleges elhatározást nem, vagy csak nagyon ritkán szokták túlélni. Ettől függetlenül minden öngyilkossági kísérletet nagyon-nagyon komolyan kell venni. Nem szabad egy – „Á, hülye vagy!” legyintéssel elintézni.

Nem lehet elkerülni, hogy ha az öngyilkosságról írok, akkor megemlítsem a depressziót, ami már amúgy is fölemésztheti a beteget és a családját egyaránt. A depresszió az, ami öngyilkosságra késztet egyébként egészségesnek látszó embereket. Ilyenkor kérdezi a kívülálló, hogy de hát miért, hiszen mindene megvolt!?

Igen fontos a család hozzáállása a beteghez, de van, amikor a legszeretőbb környezet is kevés.

A vélemények persze megoszlanak az öngyilkosságról. Hallottam már sokfélét.

Van, aki gyávának nevezi azt, aki öngyilkosságba menekül. Ezzel vitatkoznék, hiszen van néhány gyilkos, aki nem rettent vissza más emberek életét elvenni, de a sajátját gyáva volt kioltani.

Van, aki még soha nem is gondolkodott ezen.

Van, aki egyértelműen a környezetet hibáztatja. Pedig (felnőttekről beszélek) ez egy olyan döntés, amit valaki saját maga hoz meg. Lehet kérdezni, hogy mit tehettünk volna, de az esetek egy részében tényleg semmit. Utólag persze össze lehet rakni a jeleket, de akkor már tényleg nem érdemes ezen rágódni. Hiszen ezt az a valaki már eldöntötte. Véglegesen, titkosan. Fájdalmat hagyva hátra. S mi nem tehetünk mást, minthogy elengedjük...