Nővérkék és más eü dolgozók: milyen tapasztalaitok vannak? (beszélgetés)

Sziasztok!

De rég nem írt ide senki, pedig én most találtam rá erre a topikra :)

Műtősnőként dolgozm, gyermeksebészeten, hát mit mondjak, még a műtőben is érezhető a válság....

Remélem, erre jön majd csak valaki:)

Szép estét

Zs.

Nem tudom hogy vehettem el március 8-ka óta ezt a kedvet, mert azóta nincs itt senki.

A befulladtat meg csak azért írtam mert te egy régebbi topikomon ilyen pofátlan voltál hogy ezt írtad oda. A pofátlanságról lehetne beszélgetni

Nem fulladt ez be csak egyszerűen nem volt kedvünk beszélni róla, nehogy bepofátlankodj és kötözködni kezdj.

Elvetted ugyanis a kedvünk attól,hogy ezt a témát folytassuk.

Alapvetően a szemléletmóddal van a baj.

Prevencióra nincs szükség, mert ami nem fáj az nincs is. Nagyon nehéz meggyőzni időset és fiatalt arról,hogy változtasson. Az idős azért nem változtatna szokásin, mert ő már nem tud, nem fog megváltozni. A fiatalt meg azért nem lehet mert ő még fiatal előtte az élet.

Csak éppen senki nem látja be,hogy nem mindegy milyen minőségű az az élet.

Ezért nehéz a rehabilitáció olyan szépen szól,az ,hogy baleset után, krónikus betegségből stb. most én pontosan nem tudom mik még a rehabilitációterületei. Szóval akit rehabilitálni kell azt igen is kéne, mert egy ilyen folyamatnak hála hasznos tagja lehetne a társadalomnak. De ezek csak szavak, mert a rehabilitálandó embererek nem kellenek. Pedig lásd azt a látás sérült fiút aki lefordította az Egri csillagokat? Vagy azok az emberek akik tudnak és akarnak a megfelelő helyeken dolgozni. Sorolhatnánk még. De nem kell a már megrokkant ember ennek a társadalomnak. de ezt megelőzni sem akarjuk. Mindkét témáról csak jár a nagyokosok szája tenni igen keveset tesznek.

Én a munkám során tényleg nem beszélem rá a 80 éves cukros bácsit,hogy mindent változtasson meg. Nem veszem el a tanyasi bácsitól a mindig megevett szalonnát és kolbászt. Csak megkérem egyen kevesebbet. Aztán az ifjú titánnak meg tényleg járatrom a szám ,de nem fog tenni semmit, vagy igen kevés próbálkozása félét, mert vannak betegségek amik hosszú évekig nem fájnak. Aztán amikor már levágták a lábát jön rá ,hogy hallgatnia kellett volna a jó szóra.

Na ezért akartam volna én egészségtant tanítani a megfel3elő helyeken. De hiába teszünk rendet a gyerekek fejében, még ott vannak a szülök, kollégák stb. Igaz a gyerek a jövőnk záloga.

Én meg azt láttam a fősulin, h egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a prevencióra, csak vagy rossz utat választanak, és nem jut el egyáltalán az emberekhez, vagy csak részben, vagy maga a célcsoport nem befogadó a dologra.

És szerintem ez a síma hétköznapokban is látható. Csak induljunk ki a diabetes-ből. A diabosnak hiába magyarázom el, h mit okoz a tartósan magas vércukorszint. Ha nem érdekli, akkor úgyse fogja tartani a diétáját, nem figyel az inzulin adagolásra, vagy, h a gyógyszerét szedje rendesen, stb. Utána meg megy a sírás, ha amputációra, vagy súlyos szemproblémára kerül a sor. Nem érzik az emberek a bőrükön a bajt, amíg ott nincs.

Az odáig ok, h egy 80 éves bácsira gondolom, Te, mint dietetikus se fogod ráerőltetni a diétát, elmondod, h hogy kellene, próbálsz meggyőző lenni, ráhatni, de ha nem vevő a dologra, nem erőlteted. Ő már így élte le az életét.

Szemben egy 10en éves cölis-diabossal. Csak amikor én azt látom, h ő sem vevő a dologra, pedig már a mája is megnagyobbodott, a szeme is rohamosan romlik... Állunk mindannyian, h ilyenkor mit lehet tenni. Pedig ő ismeri a dolog kimenetelét. Pontosan tudja, h mi a következménye ennek. És mégse.

Sziasztok! Szülésznő vagyok, és minden baj, gond ellenére - még - szeretm a munkám. Jelenleg nőgyőgyászati műtétesen dolgozom. Nálunk is hiányoznak emberek, nincs ez-az, de méis megy, valahogy.

Azt gondolom, nagyon kell a megértő, emberi szó, gesztus, tőlünk a beteg felé. Elsősorban ember, nő, és csak azután beteg. Szerintem.

Ezek felnőtt képzések. Érettségire épülnek.:))

Te milyen területen dolgozol mint nővér? Itt is kezdted?

Na! Sok sikert hozzá! :)

Nekem már bulizni sincs kedvem elmenni, elég zenét hallok, elég buliban veszek részt így a másodállásom révén :)))

Felnőttképzések lesznek ezek a szakok? Vagy érettségit adók?

De érdekes! Én is kacsingatok a vendéglátó felé:)) Van egy alapítványi iskola ahol ha sikerül elindítani az élelmezésvezető, szakács, diétás szakács képzéseket akkor azokban tanítani fogok:)))

Most igazából ezt kéne szervezni:))

Ó és persze a szakmám területén is van sok minden amit ki akarok próbálni.

Nem tudom,hogy van ez, lehet én vagyok naiv ,de még hiszek a hivatástudatban.

annak idején anyukám megpróbált más pályára terelni de nem sikerült. Dolgoztam nap 4 órában asszisztensként imádtam. Álmom volt a főiskola hogy lettem dietetikus. képzeld nem vettek fel diplomás ápolóira pedig oda akartam menni. Aztán mikor nem sikerült a köv évben már csak úgy adtam be,hogy a dietetika előbb volt mint az ápolói.

Nem bántam meg nagyon szeretem amit csinálok. Pedig nagyon nehéz. Sok szempontból.

Sajnos olyan szakma ez ami még nem tudta kivívni a megfelelő elismerést.

Remélem én sem égek ki, hiszen velünk is előfordulhat. Majd ha érzem én is keresek mást.

Megnéztem, és tetszik az oldalad. :)

Örülnék, ha évek mulva is azt mondhatnám én is, amit Te, h örülök, h ezt a pályát választottam. Sajnos nem hiszem, h így lesz. Hatalmas élenülettel, odaadással indultam neki a nővéri hivatásnak, én is szeretném a legjobban csinálni, és az az igazság, hogy munka terén egy kicsit maximalista is vagyok (akármilyen munkáról legyen is szó). Azonban bizonyos időközönként olyan falakba ütközök, amik seggre ültetnek. Felállok ugyan, és x idő múlva ismét hatalmas lendülettel vágok neki a dolognak, de nem tudom, hogy meddig lehet ezt még bírni. Ráadásul az a személyiségtípus vagyok, aki hajlamos a kiégésre. Nem pörögnek le rólam csak úgy más emberek dolgai se, nemhogy a sajátom. Azt azonban megfogadtam, h amint a fásulás jeleit észreveszem magamon, itthagyom az eü-t, mert nem akarok olyan ápoló lenni, akiről csak negatív véleménye lehet bárkinek. Akkor már nincs miért csinálni.

Most még bírom. Ha kicsit besokallok, kiveszek 1 hét szabit, akkor csak magammal foglalkozok, és feldolgozom a sok-sok impulzust, ami ért. Eddig ez bevált.

Igen a másik adta az ötletet. Mert ott hiába próbáltunk beszélgetni.

S úgy gondoltam mindenkinek jó tesz ha van egy ilyen topik ahol megoszthatjuk a véleményünket.

Nekem is van jó és rossz. S én a magam részéről örülök,hogy ezt a pályát választatom. S szeretném a legjobban csinálni, a legtöbbet kihozni magamból és abból amit dietetikusként tehetek.

:) gondolom a másik topic adta az ötletet ehhez.

Sztem, mint mindenki másnak, nekünk is van pozitív és negatív egyaránt.

Van pozitív a betegekről, a hozzátartozóikról, és van velük kapcsolatban negatív is.

És, ha mi kerülünk, vagy a hozzátartozónk a saját kollegáink kezeibe, szintén van pozitív is és negatív is.

Melyik szakma nem ilyen?

Csak sajnos egyre jobban úgy érzem, minket úgy kezelnek, mintha isteni lények lennénk, és nem emberek. Pedig emberek vagyunk csupán. Hibátlan ember pedig nincs. Nekünk is lehet rossz napunk, nekünk is lehet párkapcsolati problémánk, és sokminden más bajunk, ami befolyásolhatja a hangulatunkat, a teherbírásunkat. A nővérek túlnyomó része nőből van, ami azt jelenti, h menstruál is. És ezt remélem nem kell tovább ragozni...

Amúgy egyenlőre azt tudom mondani, hogy több a pozitív benyomásom a dologról, mint negatív. Velem pont a betegek, és hozzátartozóik szerettették meg ezt a pályát, pedig nem akartam ágy mellett dolgozni. Sok jót kaphatunk a betegeinktől.

Magmaról annyit: kezdő dietetikusként elértem az osztályon azt amit a főnököm 30 év alatt nem akart. Feljártam osztályra és a munkámért megbecsültek. Úgy jöttem el GYED-re. Utált érte a főnököm, főleg amikor ezen az osztályon napi szinten kellet heylete4síteni,mert kismamaként nem voltam hajlandó feljárni. Erre büszke vagyok. Csak aszt sajnálom,hogy amit én ott felépítettem 1,5 év kemény munkájával ő kb félév alatt leépítette.

Ilyen az élet. Ha oda mennék vissza dolgozni kezdhetném a legelején.

De nem megyek oda, mert 200km-re van innen ahol lakom. Itt ha sikerül a kórházba bekerülnöm dolgozni akkor szintén kezdhetem elölről.

Ki hogy van ezzel?

Arra gondoltam megoszthatnák egymással búnkat bánatunkat és örömeinket a pályán. Gyűjtsük össze as legjobb és legrosszabb élményeinket a munkánk során ami történt velünk, vagy amit az élet hozott. Pl amikor mi voltunk abban a betegágyban valamiért.

nézzük meg az érem két oldalát és beszélgessünk arról ki mit tud tenni a maga munkájával a jobb ellátásért.

Nagy kérés? Kérdés?