Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!

35 éves vagyok, 5 éve boldog kapcsolatban élek. Ahogy telnek az évek fölöttünk, egyre jobban visszajátszuk életünk, nagy történéseit, elveszett szerelmeket, ígéreteket, holtomiglan-holtodiglan kijelentéseket, tervek szövögetését. Fiatalság bolondság - szokták mondani, de bizony nem bolondság a szerelem... Sőt, sokat tanulhatunk az első nagy élményből, ami egy életre meghatározza a szerelemről alkotott véleményünket, látásmódunkat.

Ekkor voltam 21 éves, túl egy elég komplikált kapcsolaton, sajnos megtudtam, hogy olyan férfit szerettem, akiről utólag kiderült, hogy nős... Szóval 21 évesen egy hatalmas csalódás közepén talált rám életem első, igazi nagy szerelme. Ez a szerelem olyan volt, mint a filmekben, komolyan, el sem hiszem, hogy én ezt így átéltem.

Valójában mindig is álmodoztam valami ilyesmiről, de sosem hittem, hogy én ezt átélem egyszer az életben. Annyit még tudni kell rólam, hogy enyhén bicegek, szóval ennek fényében történt minden, mit ne mondjak, kicsit önbizalom hiányos voltam, de az új szerelem azt is mondhatom, hogy meghozta önbizalmamat, nőnek éreztem magam, mert olyan ember toppant az életembe, aki imádott. Elhitette, hogy igenis én is értékes, szép vagyok.

A sztori:

Barátnőm meghívott egy házibuliba, ahova kora délután gyalogosan elindultunk, én annyira nem is vettem ezt komolyan, csalódás után az ember kicsit megtorpan, így nem is akartam ismerkedni, így indultam útnak....

Útközben egy társasággal találkoztunk, akiket a barátnőm ismert, én csak látásból, de nem is ez a lényeg... Ők éppen taxira vártak, mivel valakinek a névnapját ülték. Minket is meghívtak, hogy egy ital erejéig tartsunk velük. Mondtuk, hogy oké. Esőre állt az idő, beültünk a taxiba, mellettem egy srác ült, annyira nem is érdekelt...de aztán felfigyeltem kedves tekintetére, mintha áram rázott volna meg, de nem vettem ezt komolyan, a tudatalattim azt üzente: ugyan már...,nem képzeled, hogy te ennek a srácnak kellennél?

Aztán megérkeztünk a kis étterembe, esett az eső, én lemaradtam, véletlenül a srác is ott jött mellettem... Ekkor már bevallom... tetszett... és itt jön a java. Leültünk az asztalhoz, ő velem szemben ült. Valahogy nekem megszűnt a világ, csak őt néztem és arra gondoltam, hogy mi lesz velem?

Biztos láttátok a Házibuli c. filmet, ez a srác az ő mása volt. Gyönyörű szemek, kedves orgánum, amit én néztem egy férfiban. Igazi FÉRFI volt.

A barátnőm már készült, mondta, hogy ideje mennünk, mert várnak a buliba minket. Ekkor olyan ideges lettem, hogy mi lesz? Ennyi volt a szerelemnek? A srác is egyre furábban viselkedett, aztán végül kb. 15 ember füle hallatára megkérdezte tőlem: - Holnap ráérsz két órakor? és mondta a helyszínt. Rávágtam, hogy természetesen, ott leszek! Boldogan mentem a barátnőmmel.

Egész éjjel csak a szép szemű srác járt az eszemben, hogy biztos elfog jönni? Bevallom, úgy éreztem, nem jön el a megbeszélt találkozóra.... Máris csalódottnak éreztem magamat. Másnap reggel persze alig aludtam, olyan izgalomban voltam, alig vártam a délután két órát.

Előtte barátnőmhöz mentem, izgultam, istenem, hogy tud izgulni egy fiatal... Azóta nem izgultam úgy találkozó előtt. :)

Eljött a két óra, ott álltam, vártam őt. Eljött és én akkor olyan, de olyan boldog voltam... mai napig könnybe lábad a szemem, ha erre vissza gondolok.....

Beszélgettünk, sétáltunk, közben este lett és heves zivatar tört ki.. Én messze éltem a városon kívüli részen, ő a másik részen... Nem volt mit tenni, ő már az első találkozásnál elvitt a szüleihez bemutatni, ilyen sem volt még azelőtt, mivel még kapcsolatom sem volt... Csak egy hazug valami, szóval, ezért is írtam, hogy első... Romantikus volt, ahogy mentünk az esőben, villámlott, dörgött, de én nem féltem.... Örökre bevéstem akkor azt a pillanatot, ő nem csak egy szerelem volt, ő annál több volt... Valami olyat kaptam ettől a sráctól, ami egy életre meghatározta a gondolkodásomat, spirituálisan is.

1999.06.12.Vasárnap volt, érdekes, hogy ez is úgy megmaradt, bevésődött az emlékeimbe.

Minden nap találkoztunk, jött, kilométereket gyalogolt. Érdekes, azon a nyáron, szinte minden este volt vihar, ő akkor is jött, nem volt autója, így kénytelen volt gyalogolni, a város egyik szegmenséből a másikba. Nagy érzelmek dúltak köztünk, egyé váltam vele lelkileg... Úgy éreztem, akkor, ha vége lesz, én bele fogok őrülni.

Sok szép percet töltöttünk el együtt, naponta kaptam tőle virágot, naponta bókolt nekem, visszaadta az önbecsülésemet, mellettem volt. Akkoriban otthon nem volt valami szuper kapcsolatom anyukámmal, így én mindig náluk ebédeltem, késő este mindig hazakísért, soha nem aludtam ott, mert neki volt még egy öccse, akivel egy szobában élt, így hazamentem. De ő sem aludt nálunk, mert szintén nem úgy álltak a körülmények.

Sokat sírtunk is együtt, általa megismertem annyi mindent... Valahogy ő volt a másik felem... Tőle akartam családot, rá akartam bízni az életemet, én vele akartam élni örökre. Nekem ő volt a minden, tudat alatt mindig rettegtem a végétől és emiatt néha bizony voltak nagyon szomorú pillanataim. Persze ezt neki soha nem mondtam el...

Augusztust írtunk. Engem senki nem érdekelt, csak Ő. Egyre jobban féltem, egyre jobban éreztem, hogy elveszítem... Egy alkalommal rákérdezett, hogy van valakim? Miért is kérdezte? Nézzük csak, hiába voltunk együtt, hiába ő volt a minden az életemben, testi érintkezés nem volt köztünk, csak ártalmatlan kis csókok, de konkrétan „az” nem történt meg, amitől teljessé vált volna ez a szerelem kettőnk között. Valami gátolt abban, hogy megtörténjen, amire úgy vágytam. Továbbra is boldogok voltunk, terveztük a jövőt kék szemű kisbabákról, esküvőről álmodoztunk. Én voltam a világ legboldogabb nője! Volt olyan szomszéd csaj, aki szó szerint kikezdett vele a buszon, de az én SZERELMEM rá sem nézett, csak én érdekeltem, ha mondtam, nézd azt a szép csinos lányt, ő mindig azt mondta, nekem te vagy a legszebb nő! Mai napig általa van önbizalmam, ezt neki köszönhetem. Felnézett rám, nem is tudom, így utólag, hogy mi volt a célja a sorsnak, hogy két ember találkozik, imádják egymást, aztán minden szétfoszlik... Elmúlik...

Miközben e sorokat írom Vangelis dallamait hallgatom, amitől még inkább jönnek elő régi átélt élményeim... Amit tőle kaptam, talán míg élek, emlékeimben ott fog élni Ő, aki egykor a mindent jelentette nekem.

Lassan véget ért a nyár, eljött a szeptember, egyre hűvösebbek lettek az esték, a találkozásaink már, nem voltak mindennaposak, de találkoztunk, mivel ő közben egyetemre járt.

De a hétvége a mienk volt, olyanokat csinált, hogy adott pl valami újságot - emlékszek valami gazdasági lapot adott, hogy olvassak és kapucsínókat ragasztott bele, kis cetliket rejtett el, amikben olyan szépeket írt nekem. Aztán én elköltöztem albérletbe, mert otthon már nem tudtam anyuval kijönni. Ekkorra már volt jogosítvány, én rábeszéltem, hogy kell a jogsi. Első vezetése önállóan az én költöztetésem volt, akkor úgy tűnt, mi együtt leszünk, sőt a kauciómat is megelőlegezte, adott kölcsön 10 ezer Forintot, hogy majd visszaadom, amikor jobban fogok állni.

Anyukáját is meg szeretném említeni, aki sajnos már nem él, mert 2009-ben elment... Áldott jó asszony volt, olyan anyósra vágytam mint ő volt. A szülei szerettek engem nagyon, én is őket, sőt apukájával a mai napig beszélek telefonon.

Visszatérve a kapcsolatra, én már az albérletben éltem, egy őszi napon ő elment kirándulni ismerőseivel, én meg az én családommal mentem el a Mátrába. Valami mindig azt súgta, hamarosan vége lesz a boldogságomnak. Hazamentem és hívtam, de ő nem volt otthon. Már ekkor éreztem, hogy a boldogságomnak itt vége szakadt, igaz, még nem mondott semmit, de én éreztem, hogy valami nincs rendben.

Soha nem felejtem el, Aurél napja volt, október 7. Felhívott, hogy valamit el kell mondjon nekem.

Egy játszótéren találkoztunk, mai napig él bennem az a perc, amikor kimondta, hogy vége van. Zokogtunk mindketten, ő is sírt, de azt mondta, ennek így kell lennie és hogy soha nem fog engem elfelejteni, mert amit adtam neki, az nagyon szép volt.

Mai napig nem tudom, hogy miért lett vége?

Én akkor azt éreztem, hogy nem kell az élet, nem akarok nélküle élni tovább. Jöttek a boldogtalan percek, átsírt éjszakák, a szomorúság... Aztán azon voltam, hogy visszakapjam őt, mindennaposakká váltak a leveleim, nem tudtam elfogadni, hogy nincs nekem többé.

Nem túlzok, ha azt mondom, körülbelül két évig nem volt senkim. Aztán amikor beláttam, hogy nincs mit tenni, elkezdtem egy kapcsolatot... A srác nagyon imádott, ez jól esett, de én csak RÁ gondoltam, hazudtam saját magamnak... Aztán egy füzetbe írtam levelet, akivel éltem megtalálta... Persze vége lett, mert ugyan ki tűri el, hogy él egy nővel, aki még a régit szereti titkon. Aztán még volt pár kapcsolatom, persze mindenhol hazudtam magamnak. Konkrétan két kapcsolatom ment tönkre a múltbéli szerelem miatt.

2004 augusztus: utolsó próbálkozás még a régiért... Egy többéves kapcsolatomnak fordítottam hátat a múltam miatt. Titkon találkoztunk a régivel, egy ebéd során néztünk ismét egymás szemébe a szüleinél. Onnantól azt éreztem, kell nekem, nincs veszve a múlt...

Albérletbe költöztem, ő eljött, én vacsorát főztem, az megint nem történt meg... Ekkor véglegesen kiábrándultam belőle... Ismét csalódtam....

Utoljára 2005. nyarán találkoztunk. Előtte meg 2005 márciusában, amikor volt egy abortuszom, eljött meglátogatni, ami nagyon kedves volt tőle...

2009 márciusában elment anyukája. Akkoriban beszéltünk msn-en, annyit írt, hogy anyukája a halálos ágyán is engem emlegetett és hogy nagyon szeretett engem.

Aztán 2012 év elején anyukám összejött az apukájával... Mi ez, ha nem sors?

Már ők sincsenek együtt, apukájával most fogok találkozni, mert jogi ember, megír valamit nekem.

Már nincs a szívemben fájdalom, több évembe telt míg megértettem, hogy miért jött Ő az életembe... Mai fejjel tudom, sok tapasztalást gyűjtöttem azáltal, hogy egy ilyen szerelemben volt részem. Hiszek a sorsban és abban, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van az életünkben, csak sokszor utólag jövünk rá, mit adott nekünk egy-egy kapcsolat...

Szép emlék marad a nagy Ő, ígéretet tettünk anno, hogy 90 évesen összejövünk...:)

A kölcsönt mai napig nem adtam neki vissza, mert amikor említettem neki, azt mondta, majd ha egyáltalán nem lesz rá szükségem. Ő is Budapesten él, ahogy én is, de nagy ez a város, soha nem futunk össze... Neki is több éves kapcsolata van, ahogy nekem is... Jelenlegi párom pont olyan gondoskodó akár ő volt, a nagy Ő....