Napló babámnak - a szomorú hónap

A védőnő azt mondta, a természet ajándéka, hogy ilyen korán megéreztelek. Én azonban tudom, hogy nem a természet keze van a dologban, hanem a tiéd. Te vigasztaltál bennünket, cserébe azért a pár idegőrlő hétért, amit az első vizsgálatok eredménye okozott. Mert január 23-án, ugyanazon a napon, amikor megéreztem az első gyengécske szárnypróbálgatásodat, ugyanazon a napon hívtak a kórházból: a magzatvízvétel eredménye jó lett, a babának semmi genetikai baja nincs!

Mi tudtuk, az elejétől fogva, persze. Tudtuk vagy hittük, már nem tudom, csak azt, hogy az 5-i vizsgálat után borzasztó eredmény érkezett. 1:57. Ezt a számot, azt hiszem, sokáig nem fogjuk elfelejteni. Imi szerint a szerencsejátékban ez az arány a „gyakorlatilag lehetetlen” kategóriába esik, de cseppet sem megnyugtató, ha az merül fel, hogy 1 az 57-hez az esélye: a poronty, akit a szíved alatt hordasz, Down-kóros. És különösen akkor nem megnyugtató, ha az orvos közli, ettől a számtól bizony ő is lepadlózna.

Vajon mit tesz ilyen helyzetben egy fiatal, naiv, optimista pár? Két napi bújja a könyveket, internetet, kutat: miért, hogyan, ki, miért? Bűnbakot, hibát keres, de az időt visszacsinálni nem lehet, a kétkedés ördöge már befészkelte magát. Nyerjünk bizonyosságot, kockáztatva, hogy a beavatkozástól meghal a kisbaba? Vagy hagyjuk, hadd történjen, aminek történnie kell? S ha beteg gyermeket szánt nekünk a sors, fogadjuk el az akaratát?

Január 19-én végül megszúrták a hasamat. A magzatvízvételről sokan sokfélét mondanak, egyesek szerint nem rosszabb, mint egy vérvétel. Én, sajnos, a kettesek vagyok. Persze a történethez hozzá tartozik, hogy az én esetemben a vérvételt is két napos lelki rákészülés előzi meg és két napos felépülési folyamat követi. Hogy akkor péntek reggel mi történt, igazából Imi tudná elmesélni, mert én igyekeztem sehova se nézni, főleg nem a 20 centis nagyságú injekciós tűre. A legbiztosabb pont Imi arca volt, egy tükör, folyamatosan közvetítve, mi történik a hasam körül és az ultrahang monitorján. Borzadály, amikor az előkészületeket nézte, bátorítás, amikor engem. És aggodalom, amikor a képernyőn izgő-mozgó, vízibalettozó, kezét-lábát megállás nélkül mozgató babát. Csak oda ne kapjon a tűhöz!

Egy csodálatos dokumentumfilmben láttam a múltkor, hogyan vigasztalják meg magukat a magzatok, ha félnek. Hogyan simulnak hozzá a placentához, hogyan kapaszkodnak a köldökzsinórba, hogyan simogatják meg vele a saját arcukat. A mi kicsikénk egyiket se tette, talán nem is félt igazán, de hogy valami nagy dolog történik körülötte, azt biztosan megérezte. Amikor a tű átszalad a méhfalamon, a baba hátralapult, mozdulatlanul és jólnevelten várta a vizsgálat végét. Én kevésbé voltam jól nevelt, százszor kérdeztem meg: már vége? már vége?

Hála istennek, már vége. Pár nap múlva megérkezett a várva várt telefon. Sőt, egy héttel később egy újabb telefon is: „A baba génjeiből megállapítottuk a kicsi nemét. Maguknak kisfiuk lesz!”

Szia, te kis tökös-mákos, rugdosódó Áron baba! Végre minden idegszálammal rád koncentrálhatok! Nem kell távolságot tartani lélekben, arra az esetre, ha mégsem maradnál meg nekünk... Végre dajkálhatunk, szerethetünk, mesélhetünk és hallgathatjuk a zenét. Találgathatjuk, milyen lesz a szemed színe. És tervezgethetjük, hogyan leszel híres focista, író, vadakat terelő juhász. Addig pedig tessék szépen odabenn növögetni, és kitartóan bökdösni anyát (no, azért ha lehet, ne éjszaka, mert valamikor nekem is aludnom kell!).

Mára ennyi. Mindenki aludjon jól, és álmodjon a hasában verdeső lepkékről: higgyétek el, nincs annál különlegesebb-csodálatosabb élmény!