Isten hozott, kicsi Amina!

20 évesen, 2002 augusztusában ismerkedtem össze férjemmel. Egyéves évfordulónkon megkérte a kezem. Rá fél évre esküvő. Nászút, stb., éltük a kis nyugodt életünket. Lett egy kis családi házunk, autó, terveztük a babát. Elmentem nőgyógyászomhoz, ő azt mondta minden rendben, fiatal is vagyok, belevághatunk a "babagyártásba".

2009. május 12-én, miután már 3 hetet késett a piros vendégem, és eléggé émelyegtem, hánytam, megcsináltam egy terhességi tesztet. Mindig úgy képzeltem el, hogy amikor megtudom, hogy terhes vagyok, páromnak főzök egy finom vacsorát, veszek egy pár kiscipőt, majd meghitten bejelentem neki, hogy terhes vagyok…ez nem így történt. 12-én reggel zuhanyzás után egy köntösben, törölközőbe tekert hajjal, arcpakolással az arcomon sikítottam egy óriásit. Férjem rohant be, hogy mi történt, én pedig sírva mutattam neki a pozitív terhességi tesztet. Először kicsit megijedtünk, hogy valóban készen állunk-e rá, de az első ultrahang után mikor hallottuk pici szívét dobogni, ez a kis bizonytalanság elszállt, eltökéltük, hogy ez a kis manó egy boldog családban fog felnőni, és csodás ember válik majd belőle. Babukánk nagyon szégyenlős volt, nem volt hajlandó megmutatni, hogy fiú vagy lány. Mindig is azt mondtam, hogy nekem csakis lányom lehet, és éreztem, a hasamban kislány van, azért vettük a sárga-narancs-fehér-zöld ruhákat, hát ki tudja.

Mindenki kérdezgette, hogy mi lesz a neve, de nekünk még semmi ötletünk nem volt, 6 hósan, 4D-s vizsgálaton megmutatta pici manócskánk, hogy neki bizony nunija van. Onnantól kezdve csakis rózsaszín ruhák, annyira boldogok voltunk. Írtunk egy lapra 10 lány (és tartalékba 1 fiú) nevet, és úgy döntöttünk, amikor meglátjuk Őt, döntjük el mi lesz a neve. A lány listán: Lara, Lia, Maja, Anda, Hanna, Sára, Dorka, Amina, Zoé, Zóra, a fiú pedig Bence. A terhességem első 3 hónapját végighánytam, szörnyű volt. Abba is kellett hagynom a munkát. Utána egy álom volt, semmi rosszullét. A hasam kerekedett szépen, ezen kívül nem nagyon látszott semmi, összesen 8 kg-t híztam. Az utolsó hetekben igaz eléggé vizesedtem, de minden más tökéletes volt. Orvosom folyamatosan dicsért, milyen szép kismama vagyok. Január 3-ra voltam kiírva. Szilveszterkor éjfélkor párommal még koccintottunk (ő alkoholos, én alkoholmentes pezsgővel).

2-án hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon kell pisilnem, elmentem wc-re, és egy takonyszerű véres valami távozott belőlem. Hasam kicsit fájdogált, de nem voltak rendszeres fájások. Hívom reggel 7-kor szülésznőmet, azt mondja ez a nyákdugó volt, ez még semmi, hetekkel a szülés előtt is távozhat. Ha rendszereződnek a fájások, irány a kórház. Aznap még semmi sem volt, másnap sem, 6-án reggel kellett volna befeküdnöm, hogy megindítsák, mert a várható súlya így is 4 kg volt. 4-én este még nyugodtan megvacsoráztam, akkor már 10 percenként fájt a hasam, gondoltam egy meleg fürdő, lefekszek aludni, aztán elmúlik. (Nem is tudom, hogy gondoltam, mindegy:)). Aztán 1 órakor arra ébredtem, hogy nagyon görcsölök. Felébresztettem párom, elkezdtük mérni a fájásokat, 5 percesek voltak. Hívom szülésznőmet, irány a kórház! Orvosom természetesen nem volt a kórházban, nem is értük el. A kocsiban már úgy éreztem, pici manóm fején ülök, térdeltem, mindent csináltam, közben a hasam majd szétrepedt. Beértünk a kórházban, kitöltettek velem mindenféle papírt, fogalmam sincs mi állt rajta, csak az lebegett a szemem előtt hogy kicsi lányomat a kezemben tartom. Betoltak egy szülőszobába, egy csodás bunkó szülészt kaptam, aki magasról letojta, mit érzek, szerencsére szülésznőm közben megérkezett. 3 óra volt, rettenetesen fájt, 3 ujjnyira voltam nyitva. Kértem fájdalomcsillapítót, nem kaptam. 4 óra, párom mondott valami viccet, elmosolyodtam rajta, erre a doki, hát Lilien maga nem fog mostanában szülni. Mondom magamban, kuss… 5 óra, sikítoztam már, még mindig semmi fájdalomcsillapító, 5 ujjnyira voltam nyitva. Szólok a dokinak, hogy kakilnom kell, ő mondja, na ezek a tolófájások, gyerünk, szülünk.

Mondom, fájdalomcsillapító? Azt mondja, ha magácska eddig kibírta, ezek után semmilyen fájdalomcsillapító nem kell. Legszívesebben behúztam volna neki, de erre nem volt idő... szétterpesztettem, becsuktam a szemem, szorítottam párom kezét, majd nyomtam, ahogy csak tudtam. Semmi. Még 5 nyomás, semmi. 6 óra, addig folyamatosan nyomtam, mindig semmi. 7 óra, semmi. Közben 11-szer hánytam... szülésznőm javaslatára ráültem a labdára, bár én csak aludni szerettem volna. Szenvedtem azon 8-ig, de a baba semmit sem mozdult. Férjem törölte az arcom, és biztatott, hogy meg lesz nyugalom, nagyon ügyes vagy, de én ebben nem voltam olyan biztos.

Vissza az ágyra, nyomás, 9 óra, semmi. Párom mondogatta folyamatosan, hogy mennyi az idő..fél 10 fele könyörgök a dokinak, hogy császározzon meg, azt mondja, még nem. 10 órakor már valamit mozdult lefelé. Mondom, na végre…éreztem, hogy annyira nagy a feje, ez nem fog menni, de a doki csak mondogatta, ennél nagyobb fejeket is megszültek. A végén már feküdtem a földön, és suttogtam, hogy gyere ki, Amina. Én magam is meglepődtem, hisz a Hanna volt a kedvenc nevünk. Délben kicsusszant a pici fejecske, azt hittem oké vége, majd mondja a doki, hogy most jön a válla. Összeszedtem minden erőmet, párom keze a kezemben, nyomtam egy óriásit, és a pici teste kicsusszant, mint egy halacska. Rettenetesen fájt, de ebben a pillanatban már nem számított.

12 óra 43 perckor megszületett Amina, a világ leggyönyörűbb kislánya, a mi kicsi kincsünk. Apuka elvágta a köldökzsinórt, Aminát odaadták a kezembe, közben összevarrtak, érzéstelenítő nélkül… Valahogy ezt már meg sem éreztem. Néztem ezt a gyönyörűséget, és mondogattam magamban, hogy megérte, még 10 ilyen kell nekem... Párom vitte ki a közben megérkezett rokonságnak manócskát, nagyon büszke volt, ekkor láttam életemben először sírni. Visszakaptam, szopizott, majd elaludtunk.

2 nap múlva haza is mehettünk, egy gyönyörű és csodálatos babával. Amcsi lassan már 5 hónapos, forog, gügyög, és igaz nagyon makacs, de imádjuk:) még legalább 3 gyereket szeretnénk (ha minden jól megy), és akármennyire fáj, akármennyi áldozattal jár, az eredmény mindent megér.