Mindenem megvan

2012. július 1-én kezdődött a kálváriánk, mikor 30 hetesen halva megszültem a kisfiúnk preeklampszia miatt. Arról született is egy cikk "Elveszve!" címmel. Akkor és azután még nagyon sokáig nyalogattam a sebeim. Mindenkit a problémámmal traktáltam, mert azt hittem, hogy ha kibeszélem, egyszer csak eltűnik. Így utólag tudom, hogy NEM!

Fél év türelmi időt kaptunk. Addig egészen jól voltam. Mikor január 1-én letelt a fél év, elkezdtem a páromra ráerőltetni, hogy igenis, újra megpróbáljuk. Ő még nagyon nem volt felkészülve a lehetséges veszteségre, aminek hangot is adott, de én addig könyörögtem, veszekedtem, míg megadta magát. Nagy örömmel dicsekedtem ezt el a barátnőmnek, aki komolyan leült velem beszélni, kockáztatva a barátságunk. Nem is az, amiket mondott, kérdezett, hanem a látható félelme attól, hogy tényleg elveszíthet, térített észhez, hogy nem csak én vagyok ebben a házasságban, és nem csak engem ért veszteség... Önszántamból elmentem pszichológushoz, mert a babám hiánya elviselhetetlen volt. Úgy kezdtem, a mondandóm, hogy - Azért jöttem, hogy megtudjam, helyén van-e még az eszem. Erre azt a választ kaptam: - Aki ezt a kérdést felteszi magának, annak helyén van az esze.

2014. július 1-én újra pozitívat teszteltem, 4 hónap próbálkozás után. Akkor azt hittük, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Mégis a 6. héten, mikor már szívhangot is hallani, a mi magzatunknál ilyesmiről szó nem volt. Nem fejlődött. Miután lebeszéltük a dokival a műtét időpontját, a férjemmel a kórház előtti padra lerogytunk és sírni kezdtem. Ő szorosan ölelt, egyszer éreztem, hogy mintha lazán megdobtak volna kővel a hátamon. Mondtam a férjemnek, hogy nézze már meg, nehogy egy bazi nagy bogár legyen, ugyanis utálom őket... Hát kérem szépen le lettem f@sva!Valahogy a teremtő mindig úgy rendezi, hogy a legrosszabb helyzetekben is tudjunk röhögni!:D Ezt az is igazolja, mikor a terhességet megszakították, egy pillanat alatt az anesztes a jobb oldalamról a balon termett és én elnézést kérve közöltem, hogy én bizony még nem alszom. Mondta, hogy nem baj. Majd jött a nővér, hogy kikísérjen. Akkor is baromira elkezdtem nevetni, hogy miért nem röhögtek ki. :D

Komolyra fordítva a szót, akkor elküldött a dokim genetikushoz. Volt mit látni. 3 génmutáció. Szerencsére mind 3 heterozigóta. De mire mindent kivizsgáltak 1 év eltelt. 2015 júliusában zöld utat kaptunk a babaprojekthez. Akkor én azt hittem, hogy a szülinapomra (augusztus 26.) megkapom a legszebb ajándékot: egy pozitív tesztet. Ahhoz képest a sógornőm aznap szülte az ötödik gyermekét. Nagyon sz@rul voltam, mert a teszt is negatív volt. Mindegy, könnyeket letöröl, mert készülni kell a vendégek fogadására, meg különben is, így legalább piálhatok. :D De bekeményítettem, ugyanis az éjjeli szekrényen pihent a hőmérő a hőgörbéhez, ami kimutatta, hogy én később ovulálok, mint a legtöbb nő. Mini mikroszkóp, ami a nyálból kimutatja a peteérést. Ovulációs tesztem is volt, ami a délutáni koncentrált vizeletből mutatja ki az ovulációt. Néztem a méhszájam, a méhnyak nyákot is. De nem ám minden nap szexelni, mert a katonák gyengébbek lesznek. Meg nyilván gyertyában állni utána minimum 5 percig, hogy biztos célba érjen a babánk... Atyám, mennyire akartam. És azt hiszem, hogy november, vagy december elején meg is lett az eredménye az akarásomnak. Pozitív teszt. Jupiii. Most aztán tényleg minden szupi lesz, mert hematológus néz havonta. Aha... 2016. április 15-én Olivér sürgősségi császárral megszületett (szintén preeklampszia miatt) a 28. héten, 780 grammal és 31cm-rel. 9 napot élt. Azt sem tudom, hogy mit éreztem... Talán tudtam?! Akkor már azt hiszem, elfásultam. De közben kértem a bocsánatot a férjemtől, hogy erőltettem és megterveztem mindent. Megfogadtam, hogy kivárom, még ő mondja, hogy szeretne közös gyermeket.

Május 8-án voltam életem első gyógyító napján. Ha egyszer ilyenről hall valaki, ajánlom figyelmébe, nagyon brutál jó. Rengeteget sírtam. Az is egy tisztulási forma. Voltam lélek utaztatáson is. Az volt a legnagyobb élmény. Most nem mesélem el, mert így is hosszú lesz ez a cikk. Elkezdtem a spiritualitás irányába orientálódni. Igazából jöttek ezek az emberek, események elém, mellém és meséltek, megajándékoztak egy táltos dobbal, amit szintén imádok, mert a rezgése gyógyít, tisztít. Imádom, mikor összeülünk és zúzunk, ugyanis mi tüzes társaság vagyunk. :D

Közben észrevettem, milyen gyönyörű az ég, a fák, hogy milyen gyönyörűen csicseregnek a madarak. Csak azért nem tártam ki a kezeim bicajozás közben, mert nem akartam úgy járni, mint Meg Ryan az Angyalok városában. :D Voltam családállításon is, ahol felnyitották a szemem, hogy csak biztos alapra lehet építkezni. Ami az én esetemben annyit jelent, hogy amíg a gyermekáldás lesz a fontosabb a párkapcsolatomnál, addig ne is várjak semmi mást a csalódáson kívül. Ott akkor azt hittem, hogy kidobott pénz volt, de elkezdtem 7 év után élvezni a házasságom. Volt, hogy egy hétig ki nem keltünk az ágyból. Már mindketten fájlaltuk odalenn... annyira sokszor voltunk együtt. :D Imádtam a férjem. Valamiért úgy alakult, hogy a munkám is imádom és a kollektívát is!Tehát az egész életem. Egyszer az egyik mensim után együtt voltunk a párommal és nem szakította meg egy alkalommal, majd a következő alkalommal sem (mi a megszakításos módszert alkalmazzuk védekezésképpen és már 11 éve bevált), ami nem vall rá. Akkor kérdeztem meg tőle, hogy szeretne-e valamit mondani. Ez a májusi ünnepek után volt. Akkor ő annyit mondott, hogy úgy érzi, hogy szeretne most már babát. Mert az előző hónapban is mindkét alkalommal rosszul érezte magát. Én meg nem tudtam miért érezte rosszul magát... hát Oli 2 éves lett volna... ELFELEJTETTEM! Hogy én milyen mocskosul éreztem magam, hogy sz@ranya vagyok... ilyet elfelejteni. De állj, ha én elfelejtettem, akkor ez azt jelenti, hogy elengedtem, hogy feldolgoztam. Akkor már hálás voltam, hogy ez időközben valamikor megtörtént. Boldog voltam, annyira, hogy bele is törődtem volna, ha csak ketten vagyunk. És nem éreztem bűntudatot, hogy boldogok vagyunk. Mert mi élünk. Mert mi terveztünk. Persze nem védekeztünk, de két lagziba is hivatalosak voltunk. Az egyik Németországban volt, amire nagyon készültünk, mert akkor repültünk mindketten először. Tehát tömény buli volt tervezve nyárra. Június 26-ra vártam a vérzésem. Még aznap teszteltem, hogy ne idegeljem magam, hogy ha késne. Negatív. Szupi. Mondtam is a páromnak, hogy függesszük fel a lagzik végéig a babaprojektet. Likeolta. Mikor már 6. napja késett, a barátnőm szólt, hogy egy nega teszt, nem nega teszt. Masszív pánikrohamom volt, mert mi van, ha terhes vagyok?! Nem vagyok felkészülve! Reggeli teszt pozitív! Nem örültem. Mert terveztünk, mert élveztük az életünk így ketten. A barátnőm kérdezgettem mindig, hogy - Mikor lesz nekünk babánk, akit nevelhetünk szeretetben? Erre ő: -Majd ha nem akarod! - Az a nap nem fog akkor eljönni. - válaszoltam.

Hát igaz, hogy csak pár nap volt, mikor nem akartam, de volt. Elérkezett az a nap, mikor mi voltunk a fontosabbak.

Igaz, hogy rengeteget voltam kórházban (de csak azért, hogy figyelemmel kísérjék az állapotom), de most nyoma nem volt preeklampsziának, mégis az előzmények fényében a 36+4 héten megcsászároztak. Február 14-én. <3 Dohány Bertalan-Berci 3100 grammal és 48 cm-rel született 10/10-es apgarral. Most pedig itt magyaráz a vállamon szopi után. :D Imádjuk! <3

Tehát hölgyeim, most megint bebizonyosodott, hogy közhely, mégis el kell engedni. Én is szemközt köptem volna mindenkit, aki azt mondta, hogy ne görcsölj, meg ilyenek. De igenis görcsöljetek. Mert ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Sírjatok. Mert tisztultok. Viszont nagyon szeressetek! Főleg magatok és a párotok. Ha nem szeretitek, az sem gond. Váltsatok. Az a lényeg, hogy a lehető legboldogabbak legyetek! Éljétek meg a fájdalmatokat. Nem kell mindig kőkeménynek lenni! Éljetek! Legyetek hálásak azért, amitek, akitek van!

Köszönöm, ha elolvastátok. Kitartás! Jönni fog a csoda! <3