Miért nem akarok gyereket?

Nem tudom, hogy ez normális-e, attól tartok, egyedül vagyok a világban olyan nő, aki nem akar gyereket. Nekem nincs aranyos gyerek. Más nő olvadozik egy gyerek láttán, engem hidegen hagy. Nálam szép baba van, és nem szép.

Ideges leszek, ha a közelembe kerül egy gyerek, egyszerűen tartok tőlük. Más a békáktól, pókoktól, macskáktól tart. Nekem azért rosszabb fóbia jutott. Fóbia... nem tudom, mi igazából.

Ha kérdezik, miért nem akarok, napokig tudnám sorolni az érveket:

- rossz gének (sok daganatos a családban)

- anyagi háttér

- most a lakást újítjuk fel

- most inkább még tanulok

Elnézve a mai fiatalokat is kiábrándulok. Figyelem őket, viselkedésükről külön cikket tudnék írni. Én nem akarom, hogy ilyen gyerekeim legyenek!

Ezer és ezer érvem van, de tudom, csak egy érv a megfelelő magyarázat: én egyszerűen nem vagyok anyatípus. Lehetséges ez? Lehetséges, hogy belém nem kódolták?

Vagy az az oka, hogy nem volt gyerekkorom? Hamar fel kellett nőnöm anyukám halála miatt. Gyerekként nem éreztem magam soha gyereknek, mindig megfelelni akartam mindenkinek. Most pedig úgy érzem, fiatal vagyok még ahhoz, hogy gyereket vállaljak, hogy lekössem magam, hogy lemondjak akármiről is.

Úgy érzem, a mai világban, ha gyerekem van, akkor elvesztem. Fel kell adnom az életemet, amit még nem élveztem. Mindig a gyerek érdekét kell néznem, mindig le kell mondanom valamiről. És ezt nem akarom. Eddigi életem csupa lemondás volt.

Ha gyerekem van, még állásom sem nagyon lehet.

Számtalan interjún voltam már, és megkérdezték, mikor tervezem a babát?

Még egy visszatartó erő.

Közben mindenki érdeklődik, nem jön-e még a baba? Anyósom már-már belebetegszik, hogy nem nagymama még. De én egy ember vagyok, akinek céljai vannak, nem várhatják el tőlem, hogy más kedvéért szüljek, ha nincs itt az idő. Lassan úgy érzem magam, mintha csak egy test lennék, akitől elvárják a társadalmi normát (férjhez menni és gyereket szülni), miközben a lelkem ellenkezik.

És csak ellenkezik...