Meghalt a kutyám (beszélgetés)

Sajnálom.

Mégis jobb lett volna altatni,,nekik megadatik,hogy kevesebb szenvedéssel menjenek el.

Ne hibaztasd magad, a kutyád tudja h mindent megtettel erte es szeretted nagyon!

Köszönöm a jókívánságokat, tegnap kapta a kiskutyank a chipet, ugy ordított h szetbogtem az agyam, engem kellett elultetni egy székre, ugy kiborultam😅🙈 szóval 11 ev után is ugyanolyan nehez

Nagyon-nagyon sajnálom, anno en is irtam ide ebbe a fórumba, teljesen kiborulna, magamon kívül....

En három hétig sírtam ejjel-nappal mikor el kellett altatni a kutyánkat.. Borzalmas volt. :(

11 ev telt el azóta es most szántam rá magam h ujbol legyen kutyám, 4 hónapos Mexi, kis bichon.

Mielőbbi megnyugvást kívánok neked, tudom mennyire iszonyúan rossz. :(

Kedves Barátaim!

Még nincs négy napja, hogy az én Drága Hannibál Barátom 12.5 esztendő után itt hagyott bennünket…

Egy kaukázusi németjuhász keverék angyalkáról van szó, aki péntekről szombatra lett rosszul: gyors videós diagnózis a távoli állatorvos barátommal a légzéséről, majd autóba ültem, és már sos indultunk is a 70km-re lévő állatkórházba, mivel a gyanú szerint folyadék volt a tüdején/szívén, így életmentő beavatkozás kellett.

A röntgen és az ultrahang elvégzése után jött a sokk: daganat a lépén, amely megrepedt… Eutanáziát, vagy műtétet javasolt az orvos, komplikáció mentes, sikeres beavatkozás esetén pedig még fél évet jósoltak neki. Mivel nagyon jó kapcsolatot ápolok egy remek szakemberrel, aki a gyógyszermentes utókezeléses terápiáival már számos esetben mentett meg olyan ebeket, akikről minden kollégája lemondott, ezért az utóbbit vállaltuk.

Arra sem volt garancia, hogy az operációt túléli, de mivel erős volt a kis szervezete, ezt még kibírta. Életem leghosszabb másfél-két órája volt ez, majd a műtét során kiderült, hogy nem csak a lépén volt daganat, hanem a máján is, szerteszét áttétekkel… Három liter vért vesztett, szerintem mindent megtettek érte, de a műtétet végző orvos felkészített a legrosszabbra, könnyen előfordulhat, hogy a reggelt már nem éri meg a kis öreg.

Ezekután két választásom volt: az állatkórház 8-20h-ig van nyitva, ezért ha ott hagyjuk, de akkor 12h-n keresztül nem tudnak ránézni, mivel ügyelet nincs (próbáltam elintézni, nem lehetett).

A másik verzió az lett volna, ha egy ilyen hatalmas műtét után hazaviszem, de jómagam retinaleválás miatt nem emelhetek, (a segítségem pedig a 81 éves apukám volt) és mivel a kutyusom 60 kilogrammot nyomott, így jobbnak láttam otthagyni őt. Egyrészt nem szerettem volna ekkora beavatkozás után 70 km-en keresztül szállítani, másrészt ha megérte volna a reggelt, akkor mindenképp menni kellett volna azonnal vissza vele a kórházba, kontrollra. Még így lett volna a legtöbb esélye a túlélésre, hiszen nem mozgatom, plusz az orvos este távozáskor, és a reggeli érkezéskor is rá tudott volna nézni. Nem vagyok vallásos, de egész éjjel imádkoztam egy felsőbb hatalomhoz, hogy valahogy sikerüljön kitartani az én kis Drágámnak… A lidércnyomással felérő éjjel után reggel jött a kegyelemdöfés, csörgött a telefon: Ő, akit halhatatlannak hittem, csendben elment.

Azóta minden percben a sírógörcs kerülget, hogy én megtettem-e mindent, az orvosok megtettek-e mindent, hogy miért okoztam neki fájdalmat, hogy hogyan tudtam volna ezt az egészet megelőzni… És Legfőképpen miért nem voltam mellette, amikor meghalt. Utóbbi bánt a legjobban, de mint írtam, egyszerűen úgy alakultak a körülmények, hogy döntenem kellett. Ezen a vasárnap reggelen életem leghosszabb 140 kilóméterét vezettem le, mikor édesapámmal elhoztuk a kis testét. Egy fekete zsákban várt ránk, egy melléképületben, egy üres kuka mellett, rajta a nyakörvvel. Ez is rohadtul bánt… Nyilván, nem tudták máshová tenni, és nyilván azért nem vették le az örvét, mert talán segítette őket a mozgatásában. Az ügyeletes orvos a kérdésemre elmondta, hogy nem volt hiábavaló az állat kínja, hiszen a vizsgálatok alapján a lépén láttak daganatot, ami szerintük az áttétek ellenére is kezelhető lett volna - a májdaganatra sajnos csak a műtét során derült fény… Ha ez utóbbit tudják, látják konkrétan, nem is vállalták volna a beavatkozást.

Hazahoztuk, eltemettük azon a helyen, ami mindig is a kedvence volt, közeli hozzátartozóhoz méltón búcsúztunk el tőle, holnap hozom el a temetkezési vállalattól a kis fejfáját. Rózsák nyugszanak a sírján, mécses ég a Drága kis kutyalelkéért éjjel és nappal, az enyém pedig iszonyatosan háborog… Ti tudjátok, mit érzek, minden értelmét vesztette, kín aludni, kín enni, minden perc horror. Minden egyes nap kimegyek hozzá többször, beszélgetek vele, megvallom a bűneimet: sokat ugrattam, néha gonoszkodtam vele, természetesen csak játékosan, ezt is csak azért, hogy mozgásra motiváljam, hogy minél tovább éber maradjon. Mindig sokat hülyéskedtünk, nem is gazdijának tekintett engem, sokkal inkább egy másik bundásnak a falkából. Bármit láttam rajta, mindig rohantam, vagy gyógyszerért a dokihoz, vagy vele, de ennek az egésznek semmi tünete, semmiféle előjele nem volt. Egyszer csak elkezdett sántikálni, majd jött a nehézlégzés, egy rohamszerűség, és két órán belül már a korházban voltunk vele. Az utóbbi időszakban sokat sántikált, de egy ilyen fajta és ekkora, kissé túlsúlyos kutyánál ez benne volt, és természetesen rendszeresen kezeltük. Volt néhány kis kiütés a szemhéján, de ezt az öregségnek tudtuk be. A dokik szerint csak úgy lehetett volna felismerni a helyzetet, ha valami más okból kifolyólag idejében megultrahangozták volna. Borzasztóan fáj most a szívem srácok, ez maga POKOL…

Nincs itt velem már a kis Nagypapa, mert ő már a MENYORSZÁGBAN VAN – nekem pedig csak a kétségeim és a gyengeségem maradt itt. Igyekszem kitartani, de nagyon nehéz ez az egész. Sokkal többet jelentett nekem, mint bármelyik kétszínű barát, vagy csalfa nő az életemben. Ő a Testvérem volt, és az is marad, mindörökké. Gyászolja őt az egész család, az idős szüleim is nagyon szenvednek.

Köszönöm, hogy meghallgattatok, és köszönöm szépen, ha valaki elmondja, miként lehet ezt túlélni…