Még egy szüléstörténet (beszélgetés)

Gratulálok a fiadhoz:)

A pénz mindig nagy úr volt a hiánya még nagyobb!

hali!

Fogadott orvosom nekem sem volt,mondván,2007 jan.1-től úgyis mindenki az ügyeletes dokinál szül!Oltári nagy szerencsém volt!Megkérdezték,kinél szeretnék szülni,mondtam az orvos nevét,és nem hiszitek el,de ő volt az ügyeletes!A párom is benn volt velem,de a szülésznő jött 10 percenként,és félóránként vizsgált!Amikor mondtam,hogy nyomnom kell,megvizsgált,szülőágyra fektetett,és hívatta az orvost!Nem hagyott ott,kikiabált a szülőszobából,hogy hivják az orvost!Nálunk se fogadtak el semmit,ők is ugy mondták,most van jobb helyre!Sajnos,ez is orvos-és szülésznő függő!Ki azért ment orvosnak,hogy segítsen másokon,ki azért,hogy meggazdagodjon!

Igen.Minden eset más.Egyedi,de mindenki saját magát érzi a legfontosabbnak ott,akkor!!!!

Nekem úgy volt jó,hogy békén hagytak(csak a páromon lógtam,de ő sem szólhatott semmit,szegény...),viszont ott ólálkodtak(pozitív értelemben!!!)a nővérek,hátha kell valami.

3 nappal később láttuk,hogy egy vajúdó fiatal nőnél 6-an(!!)vannak,és váltakozva masszírozzák a hátát,nyakát...Jujjjuj,ezt nem vállaltam volna be:)

Örülök,hogy nincs harag:)

Tényleg igaz lehet: ne ítélj elsőre!

Annyi mindent mondhatnék erre, de a lényeget leírtad JOSEY. A szülés az maga A CSODA.Azt megélni, átélni, s nem megszenvedni kell.Ehhez valaki magányba burkolózik,s nem igényel maga köré senkit, valaki nagy "olaszos" családi eseményt rendez a szülésből, egy alényeg- mindíg az anya és gyermeke kell legyen a főszereplö.

Sokszor a a legjobbat akkor teszi a bába, ha a háttérből figyel,s nem fitogtatja mindenképp "rettenetes fontosságát", de ha kell ott van és teszi a dolgát. Hiszen ettől olyan szép ez a hivatás, mert minden egyes szülés, kismama, és minden eset más és más. Nem sikerül mindíg eltalálni a helyes megoldást, de törekedni kell rá.

A túlfűtött reakció is egy vélemény, s talán olyankor az ember őszintébb, mintha magráta volna jól amit kimondott. Azt gondolom, ebből is a tanulságot kell levonnunk nekünk eü. dolgozóknak, és megpróbálni mégjobbnak lennünk.

Na,röviden ennyi.Én is így gondolom.ű

És bocsánat,ha valakit ezzel megbántottam,nem állt szándékomban.

Csak közeli még a szülésélményem,és elképzeltem,milyen lett volna magamra hagyatva.

Szia,

nekem nagy szerencsém volt,csodálatosan bántak velem.Ez a vélemény,amit ide írtam,semmiképp sem általánosítás.Tisztelem és becsülöm azokat,akik ezt a pályát vákasztják,mert ők naponta élik meg a csodát.Persze,ha odeérnek időben...

Akkor kijavítom,amit írtam,mielőtt bárki állatnak titulálna:ott,abban a helyzetben a szülő nőnek ő és a babája a legfontosabb.Ez egyértelmű.Az azonban,amikor látod,érzed,hogy nem törődnek veled,amikor segítségre van szükséged,iszonyat rosszul tud esni.Több ismerősöm ilyenkor a segítségkiáltásaira szorult,mert ugye jó,ha van 1 segítő kéz!Magadra vagy hagyva a fájdalmakkal,majd amikor közel a csoda,sehol senki...Hát én is bepánikoltam volna.

Szerintem abban egyetértesz,hogy 1 segítőnek -legyen az orvos,szülésznő,nővér - OTT a helye.

Na emiatt reagáltam ilyen túlfűtötten.

Komikati,

en amerikaban elek, es itt egy ideig doulakent dolgoztam. itt is hasonlo a korhazakban a szulesznoknek helyzetuk. gyakran panaszkodnak, hogy ok annak idejen azert valasztottak a hivatasukat, hogy az anyakat segithessek--de a letszamhiany, a muszerek, a dokumentacio elvonja az energiaikat es idejuket toluk. doulakent en lehettem a segito-tamogato, mig a szulesznok a klinikai oldalat lattak el, az apa pedig felelosseg es feladatok nelkul lehetett jelen. (a legtobb ferfinak eleg megprobaltatas ugy is...) bar folosleges lenne a doula! idealis esetben szerintem egy-egy szulesznore egyszerre egy szulo no kellene jusson, es a normal szuleseket nyugodtan orvos nelkul le tudna vezetni egy arra kikepzett szuleszno. mindenki szamara emberibb, es raadasul olcsobb volna...

Én 23 éve vagyok szülésznő. Örülök, hogy másnak is hasonló véleménye van a munkánkról. Az, aki nincs benne, elképzelni sem tudja mivel jár. Mellé még a létszámhiány is párosul.

Örülök, hogy hangot adtál a véleményednek.

Első gyermekem 35 hétre született. Már 30 hetesen bő 3 ujjnyi volt a méhszájam. 2002 okt.12-én, szombaton voltam bent a kórházban a dokim megvizsgált, megbeszéltünk néhány részletet a szülésről és szólt hogy hétfőtől egy hét szabira megy. Én még elcsavarogtam jobbra-balra, majd este haza. Másnap reggel 8kor 10 perces fájásokra ébredtem. Apa dolgozot, anyósom nyugtatgatott, bár nem nagyon tudta mi van. (Ő mindkettőt császárral szülte, 1 percet sem vajúdott) 11kor szóltam, hogy mostmár hívja a mentőket. A mentős jött, nagy nehezen elvitt. 11:40-re beértünk a kórházba. Megkönnyebbülésemre az én drága dokim volt ügyeletben. Felmentem a szülőágyra, megrepesztette a burkot és 11:45-re megvolt a lányom :)

velem mindenki rendes volt, jókat viccelődtünk a szülés közben is. A szülésznő fogta az egyik lábam, a doki a másikat, tartották a fejemet... Szóval hihetetlenül segítőkészek és aranyosak voltak még így vasárnap délben is :)) Csak jó emlékeim vannak. sajnos azóta a MÁV kórházat felszámolták és beolvasztották. Úgy hallottam egy 100 férőhelyes hatalmas állami szülészetet csinálnak a kedves, meghitt helyébe. Így most másik dokihoz járok, másik kórházban fogok szülni, de bízom benne ott is minden ilyen flottul és könynen fog menni. :D

Nem akartam, de nem bírom ki,hogy ne írjak.

25 éve vagyok bába. Büszke vagyok rá. Ma már teljesen másképp látom, s állok hozzá a szülésekhez. A negyedszázada kialakult-és "belém nevelt" módszereket ne én akartam, hogy úgy legyen olyan volt a rendszer. Ma már nem vagyok arra büszke, ahogy akkor kellett dolgoznom.ma sokkal nagyobb a "mozgásterem"a szülőszobán, sz egyik oldalról jó,de vannak hátrányai és nehézségei is.

Igaz, ez olyan hivatás, ahol a BETEGNEK MINDIG IGAZA VAN!!!,de halkan jegyzem meg, hogy ha a beteg olyan hangnemet üt meg, mint Joseytől láttam"lerugdosnám, leordítom, a szülésznő ólálkodik"nem biztos, hogy azt nekem mosolyogva kell eltűrnöm! Én partner, segítő vagyok a szülőszobán, akinek ugyanúgy van emberi méltósága, mint akivel szemben állok. A tisztelet kétoldalú kell legyen.Nem mentség, de amikor a szülésznőre olyan dokumentációs teher hárul, amit MEG KELL CSINÁLNI!,ha megfeszül sem tudja a kismama kezét fogni, bár mennyire szeretné!

S végül- szeretném, azt látni, hogy hol az a munkahely, ahol soha semmi hiba nem történik.

Azt is mondhatnám, hogy kikérem magamnak az általánosított véleményt, de nem teszem, mert nem veszem magamra.

En nem iteltem meg a munkadat, csak azt mondom, hogy a munkahelyen mindenkinek teljesitenie kell, foleg ha ilyen fontos szerepe van a munkajanak.

Termeszeseten nem rendelkezem annyi elettapasztalattal mint te, de panasz nincs a munkamra.

A lenyeg hogy azt irtad, te is ugyanolyan faradt vagy mint barki mas, es szerintem te ezt nem engedheted meg magadnak. Ejszakai muszak elott ugyanugy aludni kell, mint nappali elott.

Nem hiszem, hogy ugyanolyan élettapasztalattal rendelkezel mint én. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy mi az a munka amit végeztél . Hidd el, hogy én sem jószántamból maradtam a pályán, de szerinted két gyerek mellett 42 évesen manapság hova lehet menni dolgozni?

Egyébként meg szeretem a munkám, csak néha kiborítanak az olyan emberek, akik a hozzászólásaimról ítélik meg a munkámat!!

Akkor annyira vártam, hogy végre megszülessen a baba! Csak ez érdekelt, azt sem tudtam még, hogy fiú lesz, vagy lány. Ő a második gyermekem, a kislányomat imádtam, és nem tudtam elképzelni, hogy mégegy gyereket így lehet majd szeretni.

Az, hogy mennyire nem foglalkoztak velem, és hogy mennyivel élvezetesebb lehetett volna ez a gyönyörű pillanat, hogy az embernek gyermeke születik fel sem merült akkor bennem. Így utólag persze más, de akkor csak a gyerekre tudtam gondolni, magammal nem foglalkoztam.

Milyen érdekes az anyai ösztön, ahogy megláttam a kisfiamat, ugyanazt a boldogságot éreztem, mint az elsőnél, és ugyanúgy szerettem is, mint az első gyereket, vagyis a szeretetet oszthatjuk többfelé, ugyanannyi marad.

A szülésznőkről: valahogy akkor nem volt szerencsém. Az első szülésnél ott álltak mellettem és törölgették a homlokom. Viszont az orvosnak kutya kötelessége lett volna legalább egyszer rámnézni, du.1 órától este fél 7-ig vajúdtam, és addig egyetlen egyszer sem láttam bejönni a szülőszobába, ahol voltunk többen is. Legalább felmérte volna milyen munka vár rá, ha már ő az ügyeletes. A szép az egészben az volt, hogy amikor a pénzt kellett volna a zsebébe csúsztatni jött ám elég félre nem érthető módon. De én valahogy nem értettem, mit akar.

De a lényeg, hogy a baba tökéletes volt, gyönyörű, imádni való, akárhogy is volt, csoda történt akkor, mint ahogy minden kisgyermek születésénél az történik.

A szülésznők is ugyanolyan emberek mint bárki más. Én is az vagyok, és nekem sincs minden nap jó hangulatom. Sőt azt is hozzáteszem, hogy pl a hajnali 2 óra az nekem is 2 óra. Ugyanolyan fáradt és álmos vagyok, mint bárki más. Nekünk is férjünk, gyermekeink vannak, akiket napközben ellátunk, pihenni vagy marad idő vagy nem. Másnap minden folytatódik tovább.

Igazad van, hogy így nem lehet egy vajúdóval bánni, de azt kérem, hogy próbáld a másik szemszögéből is végignézni a dolgokat.

A másik, hogy vannak olyan helyek pl. ahol én dolgozom, nagyon családias a hangulat. Ez egy kiskórház, ahol éves szinten nincs annyi szülés mint egy nagy klinikán. A kismamákat ismerjük már a CTG-ről, és mire szülni jön, már ismerősként üdvözöljük. Hát kb. ennyi, amit megszerettem volna osztani másokkal is.

:)

Minden jó,ha jó a vége.

Gyönyörű történet,de a fikarcnyi energiámmal jól t@k@nrugdostam volna a dokit,és megtépten volna azt a sok nővért,szülésznőt,akik oda sem figyeltek,pedig ez a dolguk!!!Vagy legalábbis leordítottam volna őket rendesen!!!!Ezt már rengetegszer hallottam,hogy a kismama szól,hogy TOLÓFÁJÁS! erre ők azt mondják,neeem,ez még nem az. ???? Honnan tudják??!!!

Nekem szerencsém volt,a párom végig ott volt,a szülésznő és a nővér is ott ólálkodott,ha kell valami..és legalább 1,5 óránként megvizsgáltak.A doki nyugodta volt,bíztatott és nagyon tudta,mit kell tennie!Ez sokat jelentett mnekem.

Ez így fer,szerintem ez a minimum,amit a kismama megérdemel!

Elfelejtettem megírni: 57 cm, 34 fb., 3650gr 18:20h

Ma: 15 éves: 177cm 84kg

Hasonló, hasonló időben...

Adam fiam már 15 éves. Ő a negyedik gyermek, egyedüli fiú. 9 évre a lányok után született. Nekem sem volt fogadott dokim, mivel nem is ismertem az új lakhelyemen senkit sem. A lányaimat, szülőhelyemen azokkal a dokikkal szültem akikkel dolgoztam is. Tehát eljött a nagy nap. Nagyon féltem, milyen szülésem lesz, mivel a 3.lány nagyon nehezen és korábban született. Kicsi fiam, rggel ébresztett, hogy anya kezdődik, és én már nem férek el! Nem volt különösebben nagy fájásaim, csak szép finoman sűrűsödtek és erősödtek. A papával, megbeszéltük, hogy bejön velem, de menetközben beijedt. Így egyedül voltam kénytelen menni. Délután 5-kor bevittek mentővel, kétperces fájásokkal. Bejött a nővér, a szülésznő és megvizsgált, leborotvált és beöntést adott. A másik vette fel az adatokat, közben a székben már olyan fájások kínoztak, hogy alig bírtam lemászni. A nővér csak szólt, hogy szedjem már össze magam és másszak le. Mondom neki, egy kis türelmet, pont fájásom van. Aztán lekászálódtam, és bejött a doki. Felfektettek az ágyra, és ő is megvizsgált. Ki voltam tágúlva, már csak a tolófájásra kellett várnom. Burok repedt, és innen kezdve erősődött fel minden. Párszor elfordúltam, hogy kényelmesebb legyen, de rámszóltak, hogy feküdjek hanyatt. Nem esett jól de szót fogadtam. Kezdtünk valóban szülni, de kértem a dokit, mielőtt nyomok, vágjon, mert nem szeretnék repedni. Erre a válasz csak annyi volt, hogy a negyedik gyereknél már felesleges, ki kell igy is bújnia! Próbáltam nyugodt maradni, de nem igazán sikerült. Nyomtam amikor mondta, közben azon járt az eszem, hogy mi lesz ha nem fog igy menni? A második nyomásnál éreztem, hogy nagyon nem stimmel valami, és ezt szóvá is tettem. Nyomás közben véletlen rám is figyelt a doki, amit eddig csak a közelembenléte jelzett. Nme vett nagyon részt a szülésemben, én meg nagyon magamrahagyatottan éreztem magam. Rámszólt az orvos, hogy azonnal hagyjam abba a nyomást, mert repedek. Na köszi, gondoltam, ezt szerettem volna elkerülni. Csak az olló nyisszentéseit éreztem. Nem fájt semmi. Na akkor nyomjunk még egy nagyot, és valószínüleg meglesz a baba. Mondta a doki, és én már nagyon féltem, mi jöhet még. Hála égnek, a baba kibújt, de megijedtem, mert nem sírt fel, és nagyon lila-szürke volt. Pár perc és semmi hang.. Már kétségbe voltam esve, főleg, hogy nem mondtak semmit sem, csak sürgés-forgás és hideg-melegvíz váltás volt. Hallottam és láttam mindent. Szegény kicsim, éppen csak kibújt és már kapott a popójára, fejenállt, és pofont is kapott. Na én kész voltam, de tenni nem tudtam semmit sem. Lebénúltam a félelemtől, és a tehetetlenségem miatt. Bíztam benne, hogy rendben lesz minden, hiszen bízni akartam! Nagy sokára kezdett nyekeregni a kicsikém, ami nem sírásra emlékeztető hangok voltak. De legalább már hallottam a hangját. Gyorsan bebugyolálták és odahozták mellém. Még sosem láttam szürke-kék emberkét, szólni sem tudtam. Ő meg csak nézett felém és kis szemeivel kérdőn, na most mi van? Mondták, hogy oxigénhiányos nagyon, így nem maradhat, és viszik az inkubátorba. Baba-mamás szobát kértem, hogy minél többet együtt lehessek vele.Engem utána elláttak, és mondja a doki, hogy egy kis gond van, de megoldjuk. Felfelé repedtem nem is kicsit. Jó pár őltéssel tettek helyre, ha lehet így mondani. Aznap nem kaptam meg, de nem is mondtak semmit. Kérdezem mi van a kicsivel, de válasz csak félválról jött. Még nem tudjuk kihozni, mert még a keringése nem biztos. Húú, nem kívánom senkinek. Láttam a a többiek babáit, és az enyém nem lehetett velem. Fáradt voltam, éjszaka átaludtam a motoszkálásokat is. Reggel nagyon vártam, készülődtem, végre hozzák a babámat. Semmi. Mindenki megkapta, nekem semmit nem mondtak. Fogalmam nem volt, most mi is van. Kérdeztem a nővéreket amikor a babákat ellenőrízték. Végre az egyik aki látta már rajtam a akétségbeesést és a bizalmatlanságot, behozta a fiam. Mondta, csak pár percre lehet itt, mert viszi vissza. Nem tudtam elképzelni mi a fene van már, miért nem mond senki semmit, és mi van a gyerekkel. Aznap sajnos nem, de másnap 10 körül végre kihozták őt, és ottmaradhatott velem. Még kicsit lilás-szürkében játszott, de ott volt. Sírt, és fázott. Nerm tudtam mit tegyek, mert egy kis hideg müa. ágyacskában volt, egy nagyon vékonyka pléddel. Pelust tettem alá, hogy melegítse, de semmit nem ért. Fogtam és magam mellé vettem az ágyamba, és kersztbe feküdtem a biztonság kedvééért, nehogy elaludjunk és leessen. Na a lényeg, harmadik napra alakúlt már a manócskám, és nem volt semmi baj, szopizni még nem nagyon akart, hamar elfáradt. De vártuk, hogy végre otthon legyünk...