Második, harmadik esély?!
Nem telik el úgy nap, hogy ne rezzennék össze, ha megcsörren a telefon. De nem hív, sohasem ő van a vonal túlsó végén. Ez eléggé bánt engem, de akkor sem hívom fel! A szívem szakad meg, de nem tárcsázom a számát, ezúttal nem! Erősnek kell lennem, pedig nagyon hiányzik. Mit nem adnék érte, ha legalább a hangját hallanám... De most tartani fogom magam: ha tényleg jelentek neki valamit, neki kell jelentkeznie!!
Ebből, ezúttal nem engedek, egy kicsit se!
Tavaly Karácsonykor is végig az eszemben volt: emlékeztem az utolsó együtt töltött ünnepre. A kis műanyag karácsonyfánkra, és arra, milyen boldogok is voltunk akkor...
Naplóm, 2016. március 18.
Közeleg az év vége és én nem tudom, hogyan is tovább?
Igazából az első telefonhívásig nyugodt voltam.
Éltem a nők mindennapi életét. Családanya, dolgozó nő, feleség. A házasság olyan, amilyen, de van egy társam. Nem mondom, hogy soha eszembe se jutott, mert ez így nem volna igaz!
Elég sokat gondoltam rá, és az együtt eltöltött három évre.
Kövezzenek meg érte, de semmin nem változtatnék, így utólag sem!
Az a három év maga volt a csoda, még ha nem is akkor találkoztunk, amikor én akartam. Tudtam a korlátainkat, de ennek ellenére kellett nekem, ahogyan én is kellettem neki.
A telefonhívás óta eltelt másfél hónap.
Kétszer beszéltünk, de a következő "randi" csak nem akar összejönni...
Be kellett látnom, mégsem vagyok annyira fontos számára, hogy szakítson rám egy kis időt!
Tudom, hogy nagyon elfoglalt, és folyton ellenőrzés alatt áll, de ha akart volna, keresett volna. Ez ennyire egyszerű.
Ha mind igaz lett volna, amiket mondott, akkor ez nem lehet akadály!
Úgy látszik, ez most így nem fog működni.
Pedig egyszer már működött, három évig.
Ez most valahogy más.
Nem gondolnám, hogy semmit nem érez irántam, hiszen a csókkal, az öleléssel, a simogatásokkal tudtomra adta: még mindig vonzódik hozzám!
De ez most úgy látszik, nem elég.
Pedig az utolsó találkozásunkkor úgy éreztem, ennek még lesz folytatása.
Hiszen úgy ölelt és csókolt, azt hittem, el sem akar engedni... Amikor elváltunk, azt mondta, majd megint találkozgatunk titokban, és ez annyira bizsergető érzés volt, mint régen.
Azóta várom a telefonhívását, de hiába...
Ilyenkor elgondolkodom: igaz volt-e a mi nagy szerelmünk?!
Amikor legutóbb magához ölelt, csendben ennyit mondott: - Szégyellem magam azért, ahogy akkor és ott elhagytalak, nem volt szép tőlem, ennél többet érdemeltél volna.
Mire én így válaszoltam: - Tudom, hogy volt egy kis dilemmázás, hogy menj-e vagy sem.
Így felelt: - Nem is kicsi. Nagyon sokáig nem tudtam dönteni, hiszen mondtam is, én tényleg szerettelek!
De győzött az új szerelem, és én épphogy elviseltem a szakítást.
Nem volt könnyű, de én erős vagyok.
Az, hogy most épp ezt a nőt készül megcsalni velem, egy cseppet sem tölt el elégtétellel.
Az valahogy jobban érdekel, a felesége a mai napig is miért pont énrám féltékeny ennyire?!! Hiszen Ő szebbnél szebb nőket ismer, bármelyiket megkaphatná.
Pedig azóta eltelt sok-sok év. Azt viszont tudta ő nagyon jól, a férje milyen nehezen döntött mellette, az új szerelem mellett, és nyilván nem véletlenül! Az a három év tartalmas, és vidám, mulatságokkal, nevetésekkel, szerelemmel, és hatalmas szeretkezésekkel, érzelmekkel volt teli!
Engedd meg nekem, hogy így emlékezzek Rád!
Írta: streamline:), 2020. december 2. 09:35
Fórumozz a témáról: Második, harmadik esély?! fórum (eddig 11 hozzászólás)