Éjjeli órán

Talán balsorstól űzött, megfáradt vándor tért volna be hozzám?

Napok óta fogva tart az ágy, most mégis felkelek.

Oly könnyű minden léptem, mintha ólomsúlyok sohasem ültek volna vállamon.

Félnem kellene, de nem tudok.

Bennem a félelem már rég kihűlt, halott...csak a testem forró eleven.

Testem börtönében, bomló lelkem, holt madár.

Bár könnyem volna!

Zabolátlan patakként megáradna, mint tavaszhasadásával a bővizű folyók.

Kiszáradt szomjazó lelkem könnyeimmel öntözném, hogy új érzések sarjadjanak benne, melyeknek magjait a szél már elvetette.

S reccsen padló újfent!

Oly nehéz a levegővétel, lilul a szám...

Sápadt arcomra bíborszín rózsákat fest a láz.

Idegen félelem néz rám a sötét sarokból csodálkozva, ki ez a vakmerő ki nem féli a halált?

Nézem a padlót.

Imbolyogva lépek.

Reccsenj már!!!

Reccsenj, te istenverte padló!

Olyan hideg a levegő, és oly kevés. Ha most a padlóra feküdnék, a reccsenést még jobban hallhatnám.

Talán álmodom, s a padló se reccsen, csak képzelem?

A falakba kapaszkodva visszasüppedek a magányba.

Ki vagyok én, hogy a sorsom ellen lázadni merek?

Tarts tükröt torz lelkem elé!

Mondd meg tükör, hogy amit benned látok valóság, vagy képzeletem szörnyszülötte?

Rémes bűnöm visszahányom.

Az erőlködéstől a tükörre vért köpök.

A tükörben furcsa tünemény, vérrel festett képregény...

S reccsen a padló!

Most már meg sem fordulok.

A tükörből így is jól látom őt!

Nézem némán, szótlan.

Ha szólnék is, mit mondhatnék?

Menj? Maradj?

Éjjeli órán jöttél, hogy a lelkembe kételyt vess?

Ha ma beállnék a hozzátok, holnap megbánnám!

Ha tegnap beálltam volna közétek, az ma már késő lenne.

Hisz látod vért köpök, hogy igazad legyen!

A te igazságod került az enyém fölé.

Temess el mélyen, és ülj felettem, s fajtám felett örömteli halotti tort.

Mondd, hogy hiába volt minden lázadás!

Verd a melled, hogy lám igazad volt...de ne feledd, ha nincs elnyomás nem születnek lázadók!

A zsarnokságod gyümölcse a fajtám.

Valósnak vélt igazságodból mit erőszakkal hintesz el, sorra születnek a lázadók.

Megvetsz szüntelen a lázadásomért, de mégis hozzám menekülsz.

Iszonyodsz hallani tüdőm hörgését, és kétségbeesetten szeretnél megmenteni magamtól.

Azt hiszed megváltoztathatsz... pedig jaj dehogy.

Megakarsz érteni, de nem tudsz, mert benned élő, elven a félelem, ami bennem már rég halott!

Hogyan is érthetnél meg te engem a lázadót?

Neked elveid vannak, ahol nincs helye a magamfajtának.

Látszólag neked van igazad!

Látszólag.

Tudod minden viszonylagos! Az igazság ebben a zűrzavarban pedig, sohasem egyértelmű.

Mondd hát, ekkora bűn az, ha nem ismerem a megalkuvást?

Bűn, ha elhiszem, hogy van szabadság, ami nem követel tőlem titkon rabigát?

Tudom, hogy választhatnám a könnyebb utat, amit felkínálsz.

Erős karjaiban vinnél így betegen is, ha behódolnék akaratodnak, ha azt tenném, amit milliók gondolnak helyesnek.

Mezítelen talpam többé nem sértenék éles kövek, s nem serkenne lábamnyomán vér.

Az általad helyesnek vélt élet méregként áradna szét bennem.

Bizonyosan rossz volt a csillagok állása azon az éjjelen amikor születtem.

Rajtad is ezáltal súlyos átok lettem, ami konokul megül a mellkasodon.

Fordulj ki hát az ajtón, és menj!

Forrongó poklomban kettesben velem ne maradj, még végül elkapnád ezt a kórságot tőlem.

S reccsen a padló lépteid alatt.

Távolodó lépteidnél súlyosabbak a ki nem mondott szavak.

Ahogy te távolodsz tőlem, úgy oson a pirkadat a szobába.

Reményt csepegtetve a hazugságoktól megfáradt éjszakába.

Jégvirágot varázsol a hajnal az ablakomba.

Ezen a reggelen érzem először, hogy van remény!

A csillogó jégvirágok hozták el hírt, hogy egyszer tavasz lesz!

Tavasz lesz, és nem csak odakint, hanem az örökké lázadó lelkemben is.