A művésznő esete a kobratulajdonossal II.

Előzmény: A művésznő esete a kobratulajdonossal I.

A művésznő remegett, mint a kocsonya az őt ért ostrom után, de arra volt még ereje, hogy jól felképelje a mámortól megrészegedett kobratulajdonost.

Aki megütközve nézett a művésznőre, mert sehogy se tudta követni a dolgok ily gyors váltakozását.

A kobratulajdonos számára érthetetlen volt ez az egész.

A kobra mérhetetlen szomorúságában leszegte a fejét és a földet bámulta. A művésznő miután felképelte a kobratulajdonost, forgószélként söpört végig a színházon. Szép szeme könnybe ázott, s könnyeit nyelve szinte vakon száguldott a kijárat felé, hogy friss levegőt kapjon, mert odabenn úgy érezte megfullad a szégyentől.

A kijárat mellett ott üldögélt egy öreg cigányasszony. A művésznő nagy feldúltságában meg se látta a földön heverő akadályt. Figyelmetlenségében a cigányasszony kinyújtott lábára taposott. A tűsarkúja az áldozat vádlijába mélyedt. A szerencsétlenül járt cigányasszony fájdalmában felhördült és szitokra fakadt:

- Jajjj , hogy a debla kákadirozzon meg téged, hova raktad a szemed...

A művésznő felzaklatott lelke nem tudta miféle szitokkal illető őt a cigányasszony, de abban biztos volt, hogy csakis valami borzalmas dolog lehet.

Így menekült a színházból fejvesztve a cigányátokkal a háta mögött.

Nem hallotta már a méhek zümmögését, sem a jajveszékelő cigányasszonyt, csak futott még a lába bírta.

Nem tudta, hogy az ember saját maga elöl nem tud elfutni. Végül fáradtan egy padra rogyott, könnyáztatta szemeit megtörölte. Fejét dacosan felszegte.

Gondolatai az undok kobratulajdonodon jártak. Hát mit gondol magáról ez az ember? Hogy merte őt ilyen kínos helyzetbe hozni?

Ó, ha ez a roppant kellemetlen eset kitudódna, az a művésznő patyolat tiszta lelkét bemocskosítaná.

Ej, hát roppant egyszerű, nem szabad kitudódnia ennek a kis közjátéknak.

Legjobb lenne, ha azt hazudhatná, nem is ismeri a kobratulajdonost... Persze ez lehetetlen, de mégis milyen nagyszerű lenne így megoldani.

Eközben a kobratulajdonos hazakullogott a leszegett fejű, mérhetetlenül szomorú kobrával.

Otthon minden a megszokott volt, az óra ugyanúgy ketyegett, a délutáni nap is ugyanúgy sütött be az ablakon, ahogy mindig is szokott, még az asszony is ugyanúgy fogadta, mint mindig. Csak épp a kobratulajdonos volt más.

Esze, kedve csak a művésznőn járt. Fel-felvillantak előtte apró képek és beleremegett a szája sarka ezekbe a képecskékbe...

Az asszony fürkészve figyelte a kobratulajdonost. Feltűnt neki, hogy a délutáni nap talán most másként világítja meg a kobratulajdonost, talán az óra is hevesebben ketyeg. S az unott porlepte délután nem ásít akkorát, mint szokott ebben az időben.

Az asszonyban megmagyarázhatatlan gyanú ébredt. Női ösztöne megkongatta a vészharangot.

Lassan alkonyodott. Az asszony még mindig a kobratulajdonost fürkészte, aki annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem észlelte a közelgő vihart.

A kobratulajdonos a kobrával folytatott monológot. A kobra próbálta meggyőzni gazdáját, hogy térjenek vissza azonnal a művésznőhöz és tisztázzák a félreértést, már ha egyáltalán van bármiféle félreértés. A kobratulajdonos érzése szerint volt félreértés, a kobra szerint nem volt itt semmi félreérthető.

Így viaskodott magával a kobratulajdonos a virágportól terhes estén.

Az asszony látva a jelenetet, megbizonyosodott róla, hogy itt bizony súlyos titok lappang. S mivel az asszony szeretett volna minden titkok tudója lenni, közelebb húzódott a kobratulajdonoshoz, hátha kifürkészheti azt a titkot. A kobra előbb megneszelte az asszony közeledését, mint a kobratulajdonos. Jelentéktelen méretűre zsugorodott és elnémult.

A kobratulajdonos kérdőn nézett asszonyára, aki hirtelen visszataszító némberré változott a szemében. Maga sem értette ezt a nagy pálfordulást a lelkében, de bizony már nem tudott úgy nézni az asszonyra, mint régen.

Untatta és bosszantotta is a tolakodása. A néma görcsösen összeszorított szája, a nagy kiéhezett szeme, ami a kobratulajdonos lelkébe akart látni.

A kobratulajdonos semmitől sem borzadt jobban, mint attól, hogy az asszony a lelkébe lásson. A tolakodása púp volt most a hátára! Nyugalomra vágyott, és a művésznőre.

Az asszony nem tágított a kobratulajdonos mellől, kíváncsi szemei mohón kutatták a kobratulajdonos arcát hátha leolvashatnák róla annak a megfoghatatlan titoknak a nyitját.

Érezte tudta, hogy valami megmételyezte a kobratulajdonos elméjét!

S mint egy derék véreb, aki szimatot fogott, száguldott a gyanú szárnyán a nyom után.

Folytatás: A művésznő esete a kobratulajdonossal III.