Éjféli séta

Estefelé kiürül a tér, csak néhány görnyedt ember és szerelmes gubbaszt még a padokon.

A sarki, édeskeserű dallamokat játszó hegedűs fiú ötkor már elhagyja helyét, a lányok nyakában kötött sál tekergődzik és öreg asszonyok orrát pirosra csípi a hideg, ahogy ácsorognak vastag posztókabátkáikban a piacokon.

A temető fái között mindig élénkebb az ősz. Estére hatalmas varjúcsapat köröz bólogató, égig érő fák lombkoronái fölött, majd károgva megtelepszik az ágakon. Törzseken megkapaszkodó, bíboros vadszőlőt vet le a szél, a lusta, barna földre szelídgesztenye koppan és az alkonyat narancsvörösre festi a tölgyfák leveleit. Csak a fenyőkbe nem harap bele a rozsda, azok úgy állnak szilajon, örökzölden. Virágot szorongatok a kezemben és csendesen lépdelek a márványtömbök között. Fennebb, ahol múlt századi testek pihennek, sokkal szentebb. A földet puha lombszőnyeg takarja, engedelmesen süpped a talpam alatt. Télillatot párologtat a föld. A Hold kereksége kilóg a felhők közül. Kigyúlt mécsesek ringatóznak lágy fuvalomra, s virágszirmok rezegnek a hantokon. Egy márványangyalka mellé telepszem. Furcsán süvit a szél, megrázza a toronyban a harangot, s a gilingalangolásra odakapom a fejem. Mire tekintetem visszatéved az angyalka hidegfehér kezére, előttem ül nagyapám. Összemosolygunk. Nyújtom a kezem és intem, üljön mellém. Odébb húzódok, hogy jól elférjen ő is. Megölelem, megcsókolom az arcát jobbról is, balról is. Kérges kezébe rakom az én kezemet. Pillantásunk összetalálkozik.

- Sétáljunk! – inti, s feláll.

Karöltve lépdelünk a sírok között. Közben lopva végignézem: nem sokat változott. Az arca ugyanolyan derűs, mint azon a fényképen, amelyről olyan pajkosan hunyorog, mert szemébe süt a nap. A zakója is ugyanaz meg a keményített gallérú fehér inge, és a kézelőjén ott egy kis tintafolt – biztos akkor fröccsenhetett oda, amikor jelest kanyarintott az egyik nebuló ellenőrzőjébe.

Elmosolyodtam, amikor odaböktem a fejemmel.

- Még mindig ott van?

- Mit csináltam volna vele? – kérdi és visszanevet a szája. Aztán ő mustrál végig. – Megváltoztál, mióta nem láttalak.

- Nagyon? – kérdem kissé reménykedőn. Azt szokták mondani, hogy csak akkor van baj, ha már nem tudjuk felfedezni egymáson a változásokat.

- No nem nagyon. – mondta – Csak megnőttél. Nagylány lettél.

Aztán hallgattunk. Összébb húztam a kabátomat. Hűvös lett az éjszaka. Hajnalban már leszáll a kertekre a dér.

- Mesélj magadról! – s szemében őszinte érdeklődés csillan.

- Hát…- kezdek bele, s lassan mindent elmondok. Hogy soha nem volt még ilyen furcsa, magányos őszöm. Hogy ütött – kopott albérletben élek. Csak egy macska sündörög körülöttem, amikor este megérkezem, és ha a paplan alá vackolom magam, odabúvik a nyakamba, dorombol, fészkelődik, melenget, álomba szolmizál a szuszogásával minden este. Kopott albérleti lakásom kályhájába, amikor kibírhatatlan már a hideg, tüzet gyújtok – jó elaludni úgy ketten kucorogva a csendes sistergésben. Olykor jövök – megyek, nem találom benne a helyem. Gondolkodom, le kéne festeni az ajtókat sötétbarnára. Lassan lepereg róla a fakózöld festék is. És pár szőnyeg is elkéne. Egyhangú ez a kifakult, fekete-fehér kockás konyhakő. Aztán kijavítom magam, helyesbítek, hogy nem, mégsem az ajtókkal és a kockás kővel van ott baj. Látom a szemében, hogy érti, amit mondok, mert a vállamra teszi nyugtatólag a kezét, nem faggatózik és nem bölcsködik.

A templom melletti padra ülünk. Kicsit magasabbra húzza a gallérját, mert a hideg szél azért ott ólálkodik, garázdálkodik körülöttünk, s minduntalan befészkeli magát az ember nyakába, hogy ott aztán megrázogassa a csontjait. Szikár alakján most is úgy áll a zakó, mintha csak alig-alig férne el benne és most is szálfaegyenes, mint mindegyik férfi az ő ágáról.

Felvonja a szemöldökét, és kérdőn néz rám.

- Nos?

Elnevetem magam.

- Semmi. Azaz…

Elnézem a szeme alatt húzódó árkokat, a sötétbarna, majdnem fekete íriszét, ami ugyanolyan, mint amilyen nekem van, és arra gondolok, milyen rég vágytam egy ilyen pillanatra, hogy majd találkozunk. És nagyokat mesélünk, igen, azt gondoltam, hogy majd ő eligazít engem. Hogy ünnepélyes lesz a hangulat, hogy sokáig tart majd. De ott hirtelen olyan természetes, egyszerű volt minden. Kérdések nélkül. Hiszen mindent tudtunk egymásról akkor is, annak ellenére is, ha nem a méterek és nem a terek álltak közénk, hanem valami más, valami éteribb.

- Mit meséljek? – néz rám kérdőn. – Így vagyok, ahogy látod. Néha unatkozom, de általában gondolkodom és vigyázok rád. Most mindenre van időm… Hallom, amikor hozzám beszélsz. Csak nem adhatok minden kérdésedre választ. A válaszokat úgyis megtalálod máshol, jobb helyen – mondja, s az égre emeli a tekintetét. - Rajtad tartom a szemem. Tudod? Mindig melletted vagyok, és mindig látom, amikor megállsz egy pillanatra és csóválod a fejed vagy tétova vagy, nem értesz valamit, és türelmetlenül dobolsz a lábaiddal, mert neked azonnal kell a megoldás… láttam a gyerekbuksik között a tiedet is, ahogy ültél közöttük és arra építetted az életed, amire én is, amikor annyi idős voltam, mint amennyi te. S látlak most is, amikor jódos kezekkel sebeket ápolsz, ételt osztogatsz, gyógyszert keversz, fürösztesz, és minden nap tisztán indítod útjára az embereket, este pedig betakarod őket, áldott éjszakát kívánsz, és látom, amikor hazaérsz és fáradtan a könyveid közé temeted magad, hogy ne a nap történésein kelljen gondolkodnod és ne az elhangzott mondatok visszhangozzanak a fejedben….egyhangúan lapozgatod őket, s talán nem is a sorok között lebegsz, talán máshol jársz, talán arra gondolsz, mit fogsz tenni holnap, s hogy milyen jó volna, ha valaki betakarna és levenné az orrodon fityegő szemüveget, ha elaludnál… Még az is eszedbe jut, hogy kimehetnél sétálni a térre, aztán nem indulsz, mert úgy gondolod, csak fáznál… vagy némán bámulod a telefont, hátha felhív valaki, bárki, akivel eltölthetnél egy csendes estét, akivel pár szót válthatnál és aki fiatalabb, mint hetven.. nem is irigyellek…

Egyet mondok, de azt ne feledd: bármit teszel, mondasz, bármivel is rendelkezel, bármilyen hatalom van a kezedben – szeretettel tedd. Az legyen a te ítélőszéked. Az vezessen. Még amikor hibázol, akkor is. Hajjj – s megvakarja a fejét – rég volt az már, amikor én…De mondd csak, azért kicsit hiányoznak a gyermekek és a krétapor meg a tábla, ugye?

Bólintok, bizony, meglehetősen nagyon hiányoznak azok is. Aztán én kérdezek. Félénken.

- Az élet, az élet nem hiányzik?

- Nem mondanám – válaszolt komoran. Kinyújtózott, két tenyerével térdére csapott és felállt. Most, hogy áll s én ülök, megint olyan minden, mint régen. S amikor megfogom, még mindig ülve, a felém nyújtott kezét, hirtelen újra három éves pöttöm leánykának érzem magam.

– Jó, hogy láttalak – mondja – Énekelgetsz még?

– Énekelek. Mindig – mosolyodom el – főként akkor, amikor egyedül vagyok, de akkor mindig.

– No, fújj egyet!

Leülök mellé, a kőre. A szél újra fújni kezd, furcsán, élesen; a szemközti dombon sivítoztak a fák.

„Hazafelé áll a kocsim rúdja …”, éneklem, miközben kezemmel végigsimítom az üres márványt, s lehunyt pilláim közül lassan csurogni kezdenek a könnyeim.