Lelkemnek úgy fáj

Nálunk csendben, békében teltek az ünnepek. Feldíszítettük a kis fánkat, énekeltünk, és örültünk annak, hogy együtt vagyunk, és van étel az asztalon.

Ajándék csak a kicsiknek volt. Nagyon nehéz volt elmondani a nagyoknak, hogy idén nem telik sok ajándékra. Megértették, de a szívük mélyén tudták, hogy ez nekem, mint anyukájuknak, nagyon fáj, de aranyosak voltak, mert örültek annak is, hogy együtt vagyunk a szeretet ünnepén.

Nagyon nehéz mindennap mosolyogni, de a gyerekeknek nem szabad látni, hogy sírok.

Egyszer elmentem az önkormányzatba segítséget kérni. Sajnos lehet, hogy rossz napja volt az ügyintézőnek. Mosolytalan, flegma nőhöz irányítottak.

Ekkor még nem tudtam, hogy ekkor vagyok itt először, de utoljára. Elmondtam, hogy egyszeri segélyt szeretnék igényelni, mivel nehéz helyzetben vagyok.

Átnézte a papírokat, amiket elővettem. Kitágult pupillákkal rám néz, hümmög egyet, és felháborodva közli velem, vagyis kérdezi, hogy: - Magának minek ennyi kölyök, ha nem tudja eltartani? Magának hat van, másnak egy se.

Lehet, hogy ekkor magára gondolt, ezt már nem tudom meg soha. Kitéptem a kezéből a papírjaimat, hátat fordítottam neki, és eljöttem.

Néha nagyon jó lenne, ha nekem is valaki segítő kezet nyújtana, de ezek után, már nem kérek sehol, senkitől.

Talán egyszer nekem is lesz annyi, hogy tudjak segíteni másokon, de addig csöndben, halkan, hogy a gyermekeim csak mosolyogni lássanak, ott sírok, ahol senki sem lát.

Becsüljétek meg nagyon, amitek van, soha ne akarjatok többet, szebbet, mert csalódni fogtok. Így ünnepek után azt kívánom mindenkinek, hogy angyalok vigyázzák a sorsunkat.

Köszönöm, hogy elolvastad, jól esett leírni, mert már nagyon nyomta a lelkemet.