Kutyus örökbefogadás... tehát hazudjak?

Már 8 évesen megkaptam életem első kutyáját. Egy pincsit, Flippót. 16 évesen távozott el tőlünk. Annyira fájt az elvesztése, hogy nem is akartam többet nyalifali társat. Aztán egy szép napon megláttam az utcán kóborolni egy farkaskutyát. Szerelem lett az első látásra. Nem volt már fiatal, de kit érdekelt. Igazi pótmamaként pesztrálta a cseperedő fiaimat, ha éppen le kellett szaladnom a boltba és reggelente elkísért a szokásos kocogásomra is. 5 évig volt velem, majd szép csöndben elaludt. Megint jöttek a fogadalmak: Soha többet kutya!

Szerencsére a munkám végett egyre sűrűbben jártam külföldre, így a kísértés is lassan megszűnt. Egészen addig, amíg egy kávé mellett egy barátnőm el nem mesélte, hogy tud egy tenyésztőről, aki az utolsó almot árusítja ki, mert már nem éri meg ezzel foglalkozni. Van még két bolognese kiskutya, de ő csak egyet tud elhozni... még aznap délután elmentünk értük. Borzasztó körülmények között voltak tartva. Az sem érdekelt, hogy két hónapos, tenyérbe lapuló, kevés szőrű mogyoróka volt. Egy napig sem hagytam volna ott ennél az állatkínzónál. Azóta felnőtt (lásd.fotó). Még mindig törpike(1,5 kg) és kevés szőre van. Viszont hiperaktív, bohóckodó, boldog kiskutya, a MI elkényeztetett kislányunk.

Időközben külföldre költöztünk egy nagy családi házba, ahol a kert be van füvesítve. Itt született meg az újabb döntés, hogy bővítsük a létszámot egy új családtaggal. Gondoltam én naiv, hogy majd Magyarországon örökbe fogadok egy pici bolognese-t, máltai-t vagy yorki-t, mostanság úgyis sokat adnak be menhelyekre. Úgy hozta a sors, hogy nemrég hazalátogattam. Felhívtam egy hirdetést. A hölgy hangja inkább ideges volt, mint kedves. A második kérdésem az volt, hogy hány kiló a máltai fiúcska. Ő azonnal közölte, hogy nem méregeti, mert aki már így kezdi, az nem is állatbarát és ő nem is adja olyannak, aki kilóra veszi az állatot, mint valami zöldséget. Már bocsánat! A kutya súlyából tudom megítélni, hogy mekkora, vagy tévedek? Az én kislányom picike. Van, hogy még vásárlásnál is beviszem magammal az üzletbe, mert félek a kocsiban hagyni, főleg, ha meleg van. Sajnálom, de max.3 kg-ig szeretnék kutyust, így nehézség nélkül tudnék/tudnánk utazni velük. Magyaráztam volna, de nem hagyta. Keresetlen szavakkal csaptuk le a telefont.

Aznap találtam egy menhelyet is. Hát felhívtam őket, mert az oldalról két topika is megtetszett. Hát itt sem örült az illető a jelentkezésemnek. A második mondatában felhívta a figyelmemet, hogy ő munkából megy haza és van otthon neki 27 kutyája, amikre nem emlékszik név szerint. Meg hétvégéig küldjem el az e-mail-em és majd úgy tud információval szolgálni. Tanulva az első esetből, gyorsan elhadartam a szituációmat, hogy hétvégén már utaznék vissza és már alig várja mindenki az új jövevényt, de szerintem a legboldogabb az én csöpp kislányom lesz. Na ezt nem kellett volna elmondani! Ugyanis mérgesen közölte, hogy először össze kell szoktatni a két kutyát, nehogy a régi terrorizálja a másikat. Nem jött ki hang a torkomon. Mi ez? Hol vagyok? Az enyém imádja a társait. A dán dogokkal szokott bandázni a parkban, ha kivisszük sétálni. Azaz elhagyott kis szerencsétlen meg 26 másikkal próbál létezni egy helyen! Miről beszélünk? Még ha tizen...huszonkilós kutyák lennének, de ilyen kis nanótörpék, akik még meg sem tudják egymást harapni rendesen... Azt még közölte az illető hölgy, hogy ő nem fog így kutyát átadni nekem és rám vágta a telefont.

Mérges vagyok és szomorú. Legszívesebben hagynám az egészet, de a lelkiismeretem nem engedi, hogy egy ilyen ember álljon egy kiskutya boldogságának az útjába! Pár nap múlva visszahívom és hazudni fogok. Nemhiába szokták mondani a cél szentesíti az eszközt! Azt mondom majd, amit hallani akar és bárkivel fogadni merek, hogy még aznap elhozhatom az én kis kiválasztottamat.