Luca napja

A keresztény kultúrában az 5. századtól Luca szentként is tisztelt szűz és vértanú volt, legendája több képzőművészt megihletett. A hívők a szembetegségben szenvedők és vakok, a bűnbánó utcanők és a hegyes szerszámmal dolgozók védőszentjeként tartották számon. Legendája arról mesél, hogy Luca édesanyja megbetegedése után elzarándokolt Szent Ágota sírjához, ahol megjelent neki a szent, és elmondta neki, hogy hitével ő maga is meggyógyíthatja beteg anyját. Luca édesanyja meggyógyult, és a lány kérésére nem adta férjhez a kiszemelt vőlegénynek. Amikor a férfi ráébredt, hogy a rá váró házasság meghiúsul és hozomány nem lesz az övé, bíróság elé hurcolta Lucát, és kényszerítette, hogy mutasson be áldozatot a pogány isteneknek. Erre a lány nem volt hajlandó, ezért prostitúcióra kényszerítették, de a Szentlélek segítségével olyan nehéz lett a teste, hogy nem tudták őt megmozdítani. Ezután a bíróság megkínoztatta, majd halálra ítélte Lucát. A torkába kardot döftek, de ő nem halt meg azonnal, még beszélni tudott a néphez. Csak azután halt meg, hogy megkapta az utolsó kenetet egy keresztény paptól.

Luca alakja a néphagyományban titokzatos volt, és az emberek összefüggésbe hozták a természetfeletti erőkkel, a boszorkányokkal, és azzal a „tudománnyal”, miszerint a Luca-szék elkészítője és használója felismeri a falu boszorkányait. A Luca-széket Luca napján kezdték készíteni, és minden nap dolgoztak rajta, egészen karácsony napjáig. Régi leírások és néhány ránk maradt Luca-szék alapján a néprajzkutatók három-, négy-, hat- és tizenhárom lábú Luca-széket is jellemeznek, ami bármilyen fából készülhetett. Amikor a szék elkészült, akkor az ügyes készítőnek észrevétlenül magával kellett vinnie a karácsonyi éjféli misére, a templomba. A Luca-szék tulajdonosának a templom fő ajtaja mögött rá kellett állnia vagy ülnie a székre, hogy felismerje azokat az asszonyokat, akik boszorkányok voltak. Ezeket az asszonyokat a hiedelem szerint az különböztette meg a többi embertől, hogy az oltárnak háttal álltak, vagy szarvuk, tollas fejdíszük volt.

A boszorkányokat felismerő embernek – a hiedelem szerint – a mise előtt jól fel kellett készülnie a védelemre, hogy a boszorkányok szét ne tépjék a templomból kifele menet. A zsebeit meg kellett tömnie kölessel vagy mákkal, és azt szét kellett szórnia a templom ajtaja előtt. A szétszórt magokat a gonosz boszorkányoknak fel kellett szednie, és amíg ez történt, addig nem bánthatták az őket felismerő falubélit. A hiedelem szerint a boszorkányok madarakká változva gyorsan szedték fel a magokat, és az őket felismerő embernek bizony gyorsan haza kellett futnia. A mise előtt gondoskodnia kellett arról, hogy a kemence legyen befűtve, a konyhaajtóra pedig legyen felrajzolva szentelt krétával a boszorkánynyom, amely nem más, mint egy egyetlen vonással készített pentagram. Ez az ötszög visszatartotta a boszorkányokat, akik így nem juthattak be a konyhába, mert a hiedelem szerint a pentagram védelmet nyújtott a gonosz szellemek ellen. A hazatérő embernek a Luca-széket az égő kemencébe kellett vetnie, és elégetnie, hogy a boszorkányok ne keríthessék a hatalmukba.

A Luca-szék gazdájának más tudás is a birtokába került a szék elkészítésével. Az aranymosással foglalkozó vidékeken a hiedelem szerint a Luca-szék segítségével meg lehetett tudni, hogy hol és hogyan tisztítja magát az arany. A széket karácsony éjjelén ki kellett vinni éjfélkor a keresztútra, rá kellett ülni, és három próbát kellett kiállnia a meggazdagodni vágyónak. Az arany lelőhelyét pedig maga az ördög árulta el az illetőnek, aki cserébe szerződést kötött a gonosszal, hogy a lelke a halála után az ördögé lesz. A bátor próbálkozónak a szerződést az ujjából szivárgó vérrel kellett aláírni, de ha szemfüles volt, akkor vitt magával a keresztútra egy csirkelábat, és annak vérével írta alá a szerződést, hogy kijátssza az ördögöt.

A magyar néphagyományban Luca napjához kapcsolódott a lucázás szokása is. Fiatal férfiak vagy lányok öltöztek be Lucának: fehér lepel volt rajtuk, arcukat fehér csipkekendő borította, és meszelő vagy söprű volt a kezükben. A Lucák némák voltak, azért nem szólaltak meg, hogy a háziak, akiknél sepregettek, adományt kértek, ne ismerjék fel őket. Ezt a szokást Csallóközben még az 1960-70-es években is végezték a lányok. Édesanyám gyermekkorának szokása volt a lucázás Nagylégen. Még ő és a barátnői is beöltöztek Lucának, és december 13-án este meglátogatták a rokonokat, ismerősöket. Fehér lepelben voltak, arcukat eltakarták, a házban némán sepregettek, és néhány szem cukorkát, diót, vagy kevés pénzt kaptak a háziaktól.

A lucázók némasága a titokzatosságból is fakadt, hiszen a néphagyományban a Luca és a Luca-széke szorosan összefonódott a boszorkányokkal, a varázslatokkal és az ördöggel való cimborálás lehetőségével. A lucázás a néphagyományban az adománygyűjtő és megemlékező, dramatikus jellegű szokások közé tartozik a betlehemezés, a karácsonyi mendikálás és az aprószentek-napi korbácsolás mellett.

Az adventi időszakban a falusiak beszorultak a házakba, meséltek, beszélgettek, közösen imádkoztak és énekeltek az ünnepnapokon. A befelé fordulás, az egymásra figyelés, a misztikusnak mondható eseményekre való emlékezés és reagálás alakíthatta ki azokat a szokásokat, amelyek során az emberek meglátogatták egymást, előadtak egy dramatikus játékot, énekeltek, és a háziaktól egy-két apróságot kaptak ajándékba. Ekkor főleg az elesettebbek (a koldusok, a faluban élő cigányzenészek), a szegényebbek és az önálló javakkal nem rendelkező fiatalok, gyerekek elevenítették fel a téli ünnepnapokat alakoskodással, dramatikus játékokkal, miközben egy kis adományhoz is jutottak.

Szerző: Huszár Ágnes

Megjelent partneroldalunk, a Netbarátnő hozzájárulásával.