Kórházi mentalitás

Amiért elkezdtem mesélni a történetet, az a kórházi mentalitás.

Annak rendje s módja szerint felvettek az osztályra betegfelvéten, majd ahogy felértem, jött a vérnyomásmérés, ami a következőképpen zajlott:

Nővérke rám applikálja a mérőt, kiderül, hogy hopp, ez nem működik.

- Szokott magas lenni a vérnyomása? - kérdezi a nővér.

Ennyi volt a hivatalos mérés.

10 óra felé járt az idő, amikor még nem kaptam meg a tágítót. Ekkor már olyan 12 órája nem ettem, nem ittam. Megkérdeztem a fiatal nővérkét:

- Nagyjából mikorra várható a doktor úr?

- Nem tudni. Lehet 10 perc, lehet egy óra, ahogy ráér - közölte ő.

- Csak mert a kórteremben már ketten szenvednek mellettem, és szeretnék már túl lenni ezen - mondtam.

- Hát, maga is fog szenvedni... - jegyezte meg.

Az orvos kb. 15 perc múlva befutott, megkaptam a tágítót, "szuper" minden.

Eltelt a 2,5 óra, jön is a doktor. Kihív a folyosóra.

10 perccel műtét előtt, mikor már 15 órája nem ittam, és épphogy kiszédelegtem utána a folyosóra, közölte, hogy itt úgy szokás, hogy az orvosnak adnak egy bizonyos összeget. Én készültem is neki, 10 000 Ft-tal a műtét UTÁNRA. Őszintén szólva már nem emlékszem pontosan hogy mit mondott, de magyarázta egy 5 percig, hogy mégis miért is kéne neki fizetnem, egy ÁLLAMI kórházban, egy OEP által finanszírozott műtétért. A végén kibökte az összeget: 20 000 Ft. Mondtam hogy oké. És hogy akkor műtét előtt vagy után kapja meg? Mondtam, hogy utána, mert nem hoztam be magammal értéket, a párom hozza a borítékot.

Oké, fel is jutottam a műtőbe. Műtét után jön fél órával, hogy hogy vagyok. Ok. És akkor most adom, vagy holnap reggel? Mert ő most megy el... Szépen betuszkolta a mappámba a névjegykártyáját, hogy hívjam reggel.

Úgy gondolom, hogy a kedves doktor úrnak lett volna lehetősége ezt hamarabb is közölni. Mondjuk előző nap, vagy abban a két órában, míg nem történt semmilyen ellátás, nem pedig egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben.

A vége az lett, hogy ezek után egy forintot nem kapott.

A vicces az volt, hogy a még én éreztem magam rosszul, hogy elsunnyogom a pénz átadását. Később rájöttem, hogy én vagyok az, aki fel is jelenthetné és csak neki van félnivalója.

Legyen ez a tanulság!

Így végződött az első terhességem.

Nem túl szívderítő, de innen már csak fölfelé! :)