Két egyke párkapcsolata/házassága (beszélgetős fórum)

33 éves vagyok.

Te elmentél a férjed miatt, én maradt az enyém miatt. :)

"A másikuk viszont legkisebb fiú volt, nem voltak agyonkényeztetve, el voltak kapva munkával is, tekintettel kellett lenniük egymásra és a szülőkre, ő alkalmazkodó és segítőkész ember volt."

Talán annyi lehet az összefüggés, hogy átlagban az egykéket könyebben el tudják kényeztetni a szüleik, csak rájuk szegeződik a figyelem, ők vannak a középpontban. De ez is csak általánosítás, nemsoká százan fogtok írni, hogy titeket nem. A nagyobbik tesó meg csak a kisebbik megszületéséig van elkényeztetve, utána akaratlanul is el lesz hanyagolva valamennyire. A kisebbel szemben meg már csak az elvárások vannak. Pl: első gyerek feláll, elkezd járni, kimond egy szót, mindegy mennyi idősen, a szülők odáig vannak és vissza. Második gyereknél már kezdődik a hasonlítgatás: "A tesód már ennyi idősen ezt meg azt tudta, te meg még ezt sem..." Tehát, ha csak nem lesz sokkal jobb képességű a fiatalabb tesó, nincs egyszerű dolga. Kétnemű tesóknál annyira nem szembetűnő ez a dolog, ahol két egynemű tesó van, ott nagyon látványos. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy a kisebb a nagy használt cuccait kapja meg, sose kap semmiből újat. Második gyerekről feleannyi fénykép készül, mint az elsőről. Rokonomék első gyerekükről frankó blogot vezettek születésétől fogva, képekkel, frappáns szöveggel. Most született nekik a második, 1 hónap alatt még egy bejegyzés sem született. Amúgy szerintem tudatosan az egykéket is lehet osztozkodásra és egyéb önzőség elleni dologra tanítani. Nálunk pl. a finom falatokat 4 felé kellett osztani(szülők+gyerekek),tehát a szülőkkel is lehet osztoznia a gyereknek, nem kell hozzá tesó. Szerintem is akkor lesz a gyerek elkényeztetve, ha a szülők mindenben maguk elé/fölé helyezik a gyereket, hogy csak ő a fontos. Ilyen esetben nem a gyerek hibája, hogy "önzővé" válik..

Egyke vagyok én is, meg a párom is. Sőt a gyerekünk is.

25 éve vagyunk együtt.

Sosem hiányzott a testvér. Mindketten társasági emberek vagyunk, könnyen barátkozunk, széles baráti körünk van.

Sűrűn járunk társaságba együtt... de mindkettőnknek van saját hobbija is, amit esetleg külön művelünk. Nem gond.

Nem érzem magam önzőnek, szivesen segítek, ha kell, ha megkérnek rá. Ha nem, nem tolakodom.

Viszont egész jól elvagyok egyedül...a férjem sokat utazik...nem zavar.

Sőt, ha nem volna havonta néhány napom, amikor egyedül vagyok, alighanem bekattannék.

Az egykeség nem sokat árul el az egóról szerintem. Egója mindenkinek van és azért, mert valakinek nem kellett mindig tekintettel lennie, osztoznia, az nem jelenti azt, hogy nem is tud vagy akar. Ilyen logika alapján akár fordítva is gondolkodhatnánk, mert mondjuk akinek testvérei vannak és osztoznia meg figyelnie kellett gyerekként másra, az lehet, hogy utána féltékenyebb, irigyebb és önzőbb pont amiatt, mert versengést élt meg a testvérével...

Az egó tulajdonképpen az én védelmét szolgálja, így nem teljesen azonos az önzéssel, az egyéni akarat érvényesítésével, ez annak csak egy része. A másik része a csalódásoktól, sérülésektől, bántásoktól való védelem, ezek megelőzése a múltbeli tapasztalatok alapján.

Én egyke vagyok és nem vagyok szerintem önző. Hisztis, figyelem- és szeretethiányos az voltam korábban (tehát az egóm mégis erős volt), mivel gyerekként sokat sérültem. Sokat dolgoztam magamon, ezért ez ma már nem így van.

Az előző kapcsolatom egy szintén egyke sráccal volt, együtt is éltünk kb. 2 évig. Ő jóval kevesebbet sérült a családjában mint én, az egója is kicsivel gyengébb volt, de ő sem volt önző. Sőt, inkább az ajtóban együtt állva egymást engedjük előre (te menj előre - nem, te menj előre!)című játékot játszottuk... :D

Szóval az egykeség nem függ össze az önzőséggel.

Inkább a neveléssel függ össze szerintem, hogy kit mennyire szolgálnak ki, vagy fognak szigorúan. Az válik önzővé szerintem, akinek az akarata szerint ugrálnak a szülei és mindent szabad neki, vagyis akit elkényeztetnek úgymond.

Hát kettőnk közül szerintem ez egyikünkre sem volt jellemző.

Voltak olyan barátaim, akiknek több testvérük is volt. Egyik állati önző volt, a másik abszolút nem. Az volt önző közülük, akit felmagasztaltak és legidősebb fiúként a család szeme-fénye volt. Felnőttként is az ágyba vitte neki az anyja a reggelit. Ő egy tökéletesen gyenge jellemű, önző szemétláda volt.

A másikuk viszont legkisebb fiú volt, nem voltak agyonkényeztetve, el voltak kapva munkával is, tekintettel kellett lenniük egymásra és a szülőkre, ő alkalmazkodó és segítőkész ember volt.

Szóval az önzés-egó témának szerintem nincs közvetlen köze az egykeséghez.

Ó, akkor ti még "frissek" vagytok!

Mondom én, aki "már" majd' hat éve házas... :-D

Mióta vagytok házasok?

Ez fordítva is igaz? Mármint te is lehozod neki a csillagokat? ;-)

Az igen! :-D

Én nagyra becsülöm a tüzoltókat. Fizikailag, de szellemileg is kemény meló.

(Ebböl kiflyólag, aki bírja, az erös férfi - az erös férfi meg szexi.) :-)

Köszönöm, hogy írtál. Nehéz lehetett (az nem is kifejezés!) átélni mindezt.

Bárhogy is döntesz vagy alakul majd, merem remélni, hogy számodra jó és elfogadható lesz.

(Szabad tudnom, hány éves vagy?)

Szívböl kívánok neked sok szerencsét!

Tudod, amikor az a gyermek először annyira akar téged, hogy a gyógyszer ellenére is megtapad, beágyazódik, növekszik, majd amikor már arra számítasz, hogy mozogni kezd és e helyett vérezni kezdesz, majd az orvos a vizsgálaton közli, hogy hívna egy másik kollégát, aki azután közli, hogy sajnálom anyuka de ennek a babának nincsen szívhangja, majd tágítás, rosszul sikerült altatás, műtét közbeni aspiráció után magadhoz térsz és vársz valami magyarázatra, de ehelyett csak szét teszi az orvos a kezét, hogy nem tudják miért történt, akkor kell valami kapaszkodó.

Nem tudom, hogy fogok-e valaha arra vállalkozni, hogy gyermeket szüljek, azt sem tudták akkor megmondani, hogy lehet-e még kisbabám. A főnökömnek tett ígéretem jelenleg annyiban köt, hogy 2014.12.31.-ig biztosan nem. Igazából annyiban maradtam magammal, hogy addig eldöntöm, hogy szülök-e.

A gyerekek egy részének mire közösségbe kerül, már kialakulnak az alapvetö személyiségjegyei, ami 4-6 éves korban nagyrészt már lezárul.

Persze vannak gyerekek, akik 2-3 évesen, vagy még hamarabb kerülnek közösségbe - ök ezt megtanulják.

Én pl. 6 évesen kerültem közösségbe. Kifejezetten rossz élményem maradt róla. (Meg azoknak is, akiknek el kellett viselniük engem!) :-) Nagyon különc voltam - és vagyok sokszor még ma is.

Persze, hiszen az önzöség emberi tulajdonság. Alapvetöen több cselekedetünk mozgatórugója (tudat alatt is), mint azt el tudnánk képzelni. Egy etológus (sajnos, már nem emlékszem ki) pl. kereken kijelentette, hogy minden tettünk erre vezethetö vissza. (Vagy a túlélési ösztönre - kinek hogy tetszik.)

Valóban a nem egykék is rendelkeznek sok esetben egykéknek tulajdonított poz. & neg. tulajdonságokkal. A világ nem is fekete-fehér - semmi sem ilyen élesen elhatárolható. Ám mégis bizonyos tulajdonságok egyszerüen jóval többször fordulnak elö olyanoknál, akiknek nincs testvére, s megint más tulajdonságok gyakoribbak azoknál, akiknek van.

Egy példa: az egyke nemigen akar/tud osztozkodni. Persze, hiszen nem kellett neki semmit sem mással megosztani - sem a szülei szeretetét, sem tárgyi javakat.

Jajj, jó hosszúra sikeredett!... :-)

Úgy döntöttél tehát, hogy nem szeretnél gyereket?

Az elveszített babával kapcsolatban nem bocsátkoznék "észosztásba", mert világos, hogy nem ismerem a helyzeted és az érzéseidet. Ám engedd meg, hogy felhívjam a figyelmed valamire: itt, a Hoxán gyakran olvasgatom nök, anyukák tapasztalatait, és feltünt nekem, hogy némelyek, akik elvesztették a babájukat, valamiféle végzetszerüséget látnak ebben, mondván: "Ha nem voltam képes kihordani, azt jelenti, nem is lennék jó anya." / "Tudja jól az isten, hová érdemes gyereket adni." Sejtem, hogy ez vigasz, a szomorú tények egyfajta feldolgozásának kísérlete - de nem biztos, hogy így van!

Na, jól eltértem a fórum eredeti témájától! :-)

Én soha nem éreztem, hogy szenvedtem volna azért mert egyke vagyok. Ráadásul olyan szinten vagyok egyke, hogy az édesanyám nővére nem ment férjhez és nincs gyermeke, ezáltal egyedüli unoka is vagyok a családnak azon a részén akivel tartom a kapcsolatot.

Anno az exemmel elveszítettünk egy nem tervezett, de vállalt babát. Az megerősítette bennem, hogy biztosan nem vagyok alkalmas arra, hogy édesanya legyek.

A férjemnek van egy ma már felnőtt lánya. A kapcsolatunk kezdetén amikor szóba került a gyermek, azt mondta, hogy rám bízza, nekem kell eldönteni, neki már van. Ha szeretnék lesz, ha nem szeretnék nem lesz, bár szerinte csodálatos édesanya lennék.

Az édesanyám legnagyobb álma egy unoka. Ő már anno sem azt tervezte, hogy egyke leszek, de így alakult.

Mostanában fogalmazódott meg bennem a következö dolog: több éves házasságunk ellenére hallani sem akarunk (még) gyerekröl. Szégyen, nem szégyen, bizony nekünk ennél fontosabb, hogy meg legyen mindenünk. Ezalatt nem(csak) az alapvetö életfeltételekre ill. annak megteremtésére gondolok, hanem arra, hogy ezen felül még legyen drága hobbi, nyaralás, kötetlenebb élet.

Ez annyiból is érdekes, hogy én néhány évvel ezelöttig mindig azt szajkóztam, hogy mivel szenvedtem egykeségem miatt, így legalább kettö, de inkább három gyereket szeretnék majd. Aztán elhatároztam, hogy nekem max. egy lesz. Ma meg ott tartok, hogy megkérdöjelezem: kell nekem/nekünk egyáltalán gyerek?

Nekünk nem okozott gondot az összeköltözés. Mondjuk akkor már kilenc éve ismertük egymást és nagyon jó barátok voltunk. Lassan három éve vagyunk házasok.

Ha valami nem tetszett megmondtuk a másiknak, akkor lett szállóige a kapcsolatunkban az a mondat, hogy: "Tudod, a kedvedért sem hazudok."

Ismerösen hangzik, amit leírtál. :-)

A férjem két évvel idösebb nálam. 5,5 éve vagyunk házasok. Az elsö néhány év (az átlagostól eltéröen) maga volt a földi pokol - az összecsiszolódás idöszaka. Ekkor vált világossá számomra, hogy bármilyen fájdalmas, de tény, hogy nem én vagyok a világ közepe. :-)