Kedvenceink (beszélgetés)

Baráti családban három kutya volt, egyik elmult évben meghalt, két vizsla maradt, egy idős és egy betanuló fiatal. Az időssel és gazdájával néhány éve szalonkára vadászni voltam. (Én nem vadászom, csak, mint vendég voltam "meghíva", az hogy milyen remek hangulata, atmoszférája van egy ilyen vadászatnak, az más téme, de felemelő volta miatt érdemes lenne vele foglalkozni.) Csendben, hangtalanul álltunk ott, a kijelölt helyünkön. A vadász kezében a fegyver, lövésre kész. Időpont pedig tavaszi este, amikor feljön az esthajnal csillag, szürkül, sötétedik az ég. Az öreg kutya pedig kettőnk között ült, mozdulatlanul, de neki dülve a lábamnak. (Mondanom sem kell, hogy nagyon jól esett! Onnan számítva "nagy barátok lettünk"). Lövés dördült, talált is, a kutya pedig elhozta a madarat. (Engem úgy otthagyott, mintha ott sem lettem volna.) Amikor a gyülekező helyen a többi vadász arcát láttam, mindegyiken elismerést véltem felfedezni a sötétben. Nos ő, az öreg vizsla az idén, most, tavasszal szintén meghalt, az óta már az örök vadász-mezőkön van. Gazdái, de én is, megsirattuk, kertjükben a többi kutya sírja mellé került az övé is. A fiatal betanuló kutya, aki már elmult évben is járt vadászni gazdájával, nagyon szomorúan viselkedett. A közös "házukba" nem ment be sem. (Ugyanis 3 kutyaház volt, egyet közösen használtak, volt, hogy hárman.) Egyik nap látogatóban voltam náluk. Amíg a tárcsán sült a hús, leültem egy kerti székre. A fiatal kutya odajött mellém, leült (régebben mindig csak rohant és csipkedte az ember kezét) mellém, állát ráfektette combomra, s úgy ült. Jobb kézfején már hegesedő, mély sérülés volt. A kutya kiszagolta. Egy "gyógynyalás" és otthagyott. Ez nem a szokásos megnyalás volt, ez szó szerint "gyógyító nyalás". Két nap telt el, és a seb meggyógyult, varr eltünt, ha nem tudtam volna, hogy holé volt, a helyét sem tudtam volna megmutatni. Ilyenek is tudnak lenni ők!

Még talán annyit teszek hozzá, hogy az öreg kutyától pedig sok alkalommal miattam kapott ki, ha engem mert csipkedni. Most már nagy barátok vagyunk, és komoly, és rendes, nem csipked már, de rohan olyan tempóval, hogy az rettenetes. Gazdája mondja, hogy példamutató módon dolgozik a vadászat során.

Ja igen, bocsi, elég sok fórumra írkálok, nem csak itt, hanem máshol is, nem tekertem lejjebb megnézni az előzményeket. :)

Köszönöm az együttérzésedet és nagyon sajnálom a kutyáidat. Ezek a dolgok tényleg feldolgozhatatlanok...de talán az idő majd segít!

Vanessza7!Sajnálom hogy félreérthető voltam!Hegyiircsi írását dicsértem.

Hidd el a Te bánatodat nagyon átérzem.Az első kutyánkat elütötték,még élt mikor megtaláltam,nézett rám,hogy nagyon fáj!Utána egy 6 éves németjuhászt el kellett altatni,mert gyógyithatatlan bőrbetegsége volt.Pesze előbb két évig kezeltük az állatorvossal.Harmadjára egy 13 éves kutyust kellet elaltatni,mert gyomor-bél gyulladást kapott.Az állatorvos azt mondta nem lehet meggyógyitani.Egy kicsit mindegyikbe belehaltam:(

sziasztok,

sajnos csatlakozom az előttem szólokhoz. Bizony vesztettem már el kutyát. Egy édes kis uszkárt -kávét nem lehetett inni, ha ő is ott volt, mert figyelmetlen pillanatodban megitta :) -, ő egyszer lépett le a járdáról. 5 éves volt mikor a doki azt mondta összerakja, de nem lesz teljesértékű az élete. Nem is volt kérdéses a döntés, de sajnos nem tudtam tőle elbúcsúzni.

Aztán kaptam egy csodaszép boxert, imádtuk egymást. 2 éve karácsonykor kijött az epilepszia rajta -semmi, de semmi előjele nem volt - 26-án reggel elbúcsúzott és el kellett altatni. Nem kívánom senkinek azt a karácsonyt. Sem az utána lévő napokat.

Nagyon gyorsan kaptam egy másik kutyát, mert szó szerint nem ettem, ittam csak voltam..

Egyik sem pótolja a másikat. Mindnek megvan a helye a szívemben a mai napig, és bizony bizony, megemlékezek róluk. Azonban mindig lesz hely egy új kis állatnak, akik úgy tudnak szeretni, várni és adni.. Csak annyit kérnek, hogy foglalkozz velük.. bármilyen nehéz is azt mondani, hogy most akkor újra belevágok, szerintem érdemes..

Oh, ez egy kicsit hosszú lett..

Sziasztok!

Bizony, bizony! A kutyák elvarázsolnak és megbabonáznak! És szerintem, teljesen mindegy a fajtájuk, hiszen mind egy-egy egyéniség!

Nekünk spanielünk volt, sajnos nem érhette meg még a 10. évét sem, agyvérzést kapott... Sohasem gondoltam volna, hogy ilyet teszek, de elhamvasztattam... Ma is a vitrinből figyel minket. Azt mondtam: soha többé kutya!

Most 3 kutyánk van: 2 roti és egy törpepincser. A nagyok kint, a kicsi bent. De a két roti semmivel sem vadabb, veszélyesebb, mint a pincser, olyan kis mamlaszok, hogy meg kell zabálni őket! Persze idegent nem engednek be, de ez így normális, szerintem :)

Nem tudnék kutya nélkül élni és nem is tudom, hogy akik ezt teszik, hogy bírják ki?

Remélem ők is sokáig velünk lesznek! Imádom őket!

Sziasztok!

Nekem is volt 2 kutyám is, volt 12 évig egy németjuhász. Beteg lett és nekünk kellett meghozni azt a szörnyü döntést - orvosi javaslatra, hogy ne szenvedjen - elaltattuk. Aztán a fiaim vettek nekem egy gyönyörü akitát, 8 hetesen került hozzánk, édes volt, imádtuk és a világ legszeretőbb, legjobb kutyája volt. 2009. októberében 24 óra alatt halt meg, nem tudtunk, sem mi sem az orvos segiteni. Tüzelés ideje alatt valami fertőzést szedett össze. Hiába mütötték meg, nem ébredt fel az altatásból. Soha nem felejtem el a szemét ahogy a fiam vitte a mütőbe és rám nézett, szinte bucsuzott tőlem-tőllünk. A mai napig is siratom, nem volt még 5 éves sem. Most kint nyugszik a telkünkön a meggyfa alatt, nem tudom mellette elmenni könnyek nélkül, olyaqn volt mint egy családtag. Nincs másik kutyám és nem is lesz. Őt akarom és sosem fogom elfelejteni.

Nagyon szép az írásod,szinte látlak magam előtt:)

Nekünk előző kutyánk eltemetése után egy jó hétig tartott,hogy nem kell többet kutya.Nem elég hogy nincs Plutócska,de semmilyen kutya sincs?Nem létezik.Megbeszéltük,nem jön be a kutya a házba!Az első eőig nem is jött be...

Szia!

Az én 14 éves spániel kutyusom 3 és fél hete ment el, ami egyszerűen feldolgozhatatlan... tragédiáját részletesen elmeséltem a "meghalt a kutyám" topikban... teljesen kivagyok...:(

Szeretném megkérdezni, hogy Neked mikor lett jobb? Nálam az első két hét nagyon kemény volt éjjel-nappal sírtam...és előtte is sírtam 2 hétig, ahogy láttam betegeskedni, majd végül a döntéstől, amit meg kellett hozzak... mostmár egy fokkal jobb, a héten már csak reggel, este és néha napközben sírtam...hogy lehet egy ilyen tragédiát feldolgozni???

Az én családom is rajong az állatokért!

Nagyon jó gazdi vagy, és tündéri lehet a kutyusod!

köszönöm a hozzászólásod, a malamutom gerinc-sérves lett és nem bírt mozogni,ettől megfordult a gyomra,ezért pusztult el.

A tiédnek jó egészséget kivánok,még sok szép kutyaévet!:) Vigyázz rá!

üdv.ircsi

Jó cikk, irigylésre méltó! Nekem 1,5 éve ment el a 12 éves spánielem, kegyetlen nélküle. Mostanra eljutottam odáig, hogy őrzöm a szívemben amíg csak élek. Az elmúlt héten bújtam a kutya hirdetéseket, nem lehet kutya nélkül élni, ezt a cikk is elárulja.

Az előző nem pótolható és soha nem jön vissza. De a szeretetemből miért ne kaphatna egy új jövevény? :)

aranyos írás:)

malamut-gazdaként leragadtam a tízévesen elpusztult kutyánál...az enyém is 10 éves lesz idén. féltem nagyon.

persze utána is lesz élet, csak ezt nehéz elképzelni. ezért jó a cikked:)