Jézuska hozta Regit

December 16-ra voltam kiírva, de Regi babám úgy döntött, hogy ő még bizony nem jön. Az időm letelte után minden nap mennem kellett vizsgálatra, ami napról-napra fárasztóbb, én pedig egyre türelmetlenebb voltam. Nem volt nehéz terhességem, se hányinger, se egyéb tünetek, a pisilést kivéve, de ez a velejárója. Nagyon szerettem ezt a "más" állapotot, mégis nagyon vártam, hogy megszüljek, mert már szerettem volna látni, és a kezemben tartani a kis jövevényt.

December 24-én 2.50-kor a fájásra ébredtem, de annyira nem foglalkoztam még vele, mert már volt téves riasztás, és rendszertelenek is voltak, kimentem pisilni, aztán visszafeküdtem. Ahogy letettem a fejem, erősebben fájt, ezért inkább felültem, és vártam, hogy reggeledjen. Lassan telt az idő. Fél 6 körül felkelt a párom, és kérdezte miért ülök ott, én mondtam, de tovább vártunk, úgyis mennem kellett aznap is NST-re. 8 körül bementünk vizsgálatra, mondtam a rendszertelen fájásokat, NST után, nagyon kedves fiatal doki megvizsgált. Mondta bő kétujjnyira nyitva vagyok, javasolta feküdjek be, de én tiltakoztam, mondván visszamegyek, ha rendszereződnek, hát hazaengedett.

Párommal elmentünk a boltba, kimentünk anyukámékhoz, de már sűrűn jöttek a fájások, nem néztem az időt. Anyu sütött, főzött, én ültem, és gondoltam megnézem, hány percesek. Pontosan 4 percenként jöttek, de én tovább vártam, hátha elmúlik. Nem múltak el. Délután fél 1-kor bementünk. NST-vel kezdték, aztán megint megvizsgált az a doki, aki reggel is, később kiderült, ő még új ebben a kórházba és csak ügyeletes helyettes, a főorvos elment ünnepi ebédre. Egyre csak erősödtek a fájások, de csendbe tűrtem, inkább szorítottam a párom kezét. A szülésznő nem nyugtatott meg, mondta, hogy ettől még lesz erősebb fájás is, lett is. Fél 4-ig kinyíltam bő 3 ujjnyira, és itt megállt. Beküldtek a szülőszobába, burkot repesztettek, és feküdtem az ágyon. A párom és anyukámék kint várakoztak a folyosón, idegesen. Már 2 percre csökkent a fájások ideje. Aztán lassan a fájásokból tolófájás lett.

Kb. 5-től 9-ig szenvedtem másfél perces fájással. Próbáltam nem rányomni, mert figyelmeztettek csak annyit nyomjak rá, amennyit a baba enged. Kb. 10 fájásból hármat kibírtam nagyokat sóhajtozva, a többit nem bírtam, olyan erősen fájt. Rám kötötték az infúziót, hogy erősítsék a fájást, ami már így is kibírhatatlan volt, hátha attól majd nyílok. Míg vajúdtam nézték a méhszájat, nem-e tűnt el az a bizonyos perem, ami miatt nem tudtam szülni (végül kiderült, a baba elfordította a fejét és vállal volt kifele, azért nem nyíltam tovább), de hiába. Fél 9 felé megérkezett a főorvos, bejött megvizsgálni. Közölte a szülésznővel (aki végig velem volt és figyelt rám, hiába lejárt a munka ideje 6-kor nem ment haza, pedig nem volt megfogadva, és az orvos sem), hogy 15 percet még várnak, utána meglátják, mi legyen. Lassabban telt a 15 perc, mint előtte egy álló óra. Bejött, megnézett újra, és mondta készítsenek császárra. Megkaptam az érzéstelenítőt, el sem tudom mondani milyen jó érzés volt annyi fájás után, a mennyországban éreztem magam.

Betoltak a műtőbe, és 21.25-kor meghallottam a babám hangját, de nem láttam, mert elvitték. Annyit tudtam, hogy 3400 grammal és 54 cm-rel lett. Nagyon örültem, mégis volt bennem egy kétely, hogy én így nem vagyok igazi szülő? Az orvos (mintha az agyamba látott volna) megnyugtatott, így is olyan szülő vagyok, mint aki rendesen szül. Kétszer annyit szenvedtem. De megérte. Összekapcsoztak, betoltak egy szobába, és behozták a kislányomat.

Gyönyörű szőke, tökéletes babát adtak a kezembe, nem akartam hinni a szememnek. Akkor a fájások közepette azt mondtam, nem csinálom ezt még egyszer végig, csak ő legyen meg végre, ma már másképp gondolom.

Regina már több mint 3 hónapos, az életemnél is jobban szeretem, és örülök, hogy e szép baba anyukája lehetek.