Isten dicsősége

A 2. ultrahangon döbbentem rá, hogy ez valóság, ez nem álom. Végre én is kismama vagyok. Egész terhesség alatt ismételgettem magamnak, hogy ez igaz. Néha olyan hihetetlennek tűnt. Nagyon jól éreztem magam, és nagyon nagyon boldog voltam, csak úgy ragyogok, mondták az ismerősök és barátok. Nem voltak rosszulléteim, kicsit görcsölgettem. Úgy terveztem 1 hónappal előtte hagyom abba a munkát, de sajnos nem így sikerült. Dokim mondogatta, hogy pihenjek, én meg mondtam, hogy pihenek hisz irodai munkát végzek, nem megerőltető. Amíg 34. hetesen kórházba nem kerültem, erős görcseim, méhösszehúzódásaim voltak. 5 nap után alig vártam, hogy hazamenjek végre. És ettől az esettől kezdve nagyon vigyáztam magunkra. Egyszer-kétszer ijesztően erős görcseim voltak, de végül meleg zuhany és pihenés után sikerült elaludnom. Nem tudtam fogom-e tudni, mikor "kell" indulni, aki először terhes gondolom mindenki így van vele, és nagyon izgultam, hogy hétvégén jöjjön el ez a pillanat, hogy Apa is itthon legyen.

Minden nap győzködtem Teklát, hogy várjon még egy picikét. Aztán 11-én szombaton arra ébredtem, hogy tenyérnyi folt van a pizsamámon. Felhívtam a szülésznőt, mondta találkozunk a kórháznál. Az ügyeletes doki megvizsgált, azt mondta nem folyik a magzatvíz, de azért biztonság kedvéért benntartanak, és ha nincs semmi baj, akkor hétfőn hazaengednek. Én meg beszélgettem Teklával, hogy ha már egyszer bejöttünk, akkor innen már úgy menjünk haza, hogy a karomban viszem. Remélem egész életében ilyen szófogadó lesz. :)

Még aznap este elkezdődtek a fájások, és tudtam, hogy ezek már olyan fájások, hisz nem akartak megszűnni, 7-8 percenként jöttek és egész éjjel nem bírtam aludni. Reggel már 5 percenként jöttek, ekkor hívtam a férjemet, hogy jöjjön be minél előbb. Erősödtek, 3 percenként ismétlődtek.

Szülésznő bejött, szép idő volt, szülőszobán senki, elszórakozgattunk 2 fájás közt. Alig tágultam. Dokim 12 körül jött be, megvizsgált és burkot repesztett, és megnyugtatott ebből ma legkésőbb 7 körül baba lesz. Örültem neki, ugyanakkor éreztem, hogy fáradok nagyon. És innen kezdődtek az igazi fájdalmak. Férjem kezét majd letörtem. Szegénykém nem panaszkodott. Du. 4-kor jött a doki, megvizsgált, mondta, feküdjek fel és szól, amikor toljak. Nagyon bíztatott, nagyon kedves volt, figyelmes. A szülésznőm szintén. Türelmesen hallgatta a kiabálásom. Nem tudom másnál hogy volt ez, de nekem az volt az érzésem, hogy az egész folyosó hallja, később megnyugtattak, hogy ez nem így volt.

Volt egy pillanatnyi filmszakadás, aztán magamhoz tértem, doki kért figyeljek rá és nyomjak, amikor mondja, még max. 3 alkalom és megszületik a kisbabám. És ez így is volt. Életem legszebb pillanata közé tartozik, nem éreztem semmi fájdalmat, csak a mindent elsöprő boldogságot. Kincsem 7/8-as Apgar értékeket kapott, picit nehezen vette a levegőt, 1 órára elvitték, de megnyugtattak minden rendben lesz. Én kimerültem, remegtem, mint a nyárfalevél, azon izgultam, doki nem fog tudni összevarrni. A gátmetszést sem éreztem, később a varrást sem. És ezek után már semmi sem érdekelt, csak az én kis csöppségem.

Csodálatos dolog volt, hogy a férjem végig mellettem volt, nem tudom, nélküle hogy ment volna.

Tekla este fél 10-kor szopizott először, csodálatos érzés volt, hogy ez a csöpp már itt van mellettem és átölelhetem.

És ennek már egy éve, úgy éreztem itt az idő, hogy leírjam a történetünket. Szülésznőm mondta, reméli, nem ment el kedvem a szüléstől. Egyáltalán nem! Mert mindent megér az, amikor végre gyermekünket megölelhetjük.

Köszönettel tartozom szülésznőmnek, Csubák Katinak, aki nagyon türelmes és figyelmes volt és Dubecz Dániel doktor úrnak, aki kedves volt és végig bátorított, a kedves csecsemős nővéreknek, akik átsegítettek az első pár nap nehezén.

És férjemnek, aki feldíszített lakással várt haza minket, és aki nagyon-nagyon szeret minket. Hálát adok, hogy ilyen szép családom van!!!