In memoriam...

Telt-múlt az idő, úgy hozta a sors, hogy egyszer kaptam egy németjuhász kiskutyát a születésnapomra... Pedig már elmúltam 50 éves:) Nagyon boldog voltam! Az a kiskutya olyan volt számomra, mint egy kisgyerek. Úgy is bántam vele. Dédelgettem, beszélgettem vele, hiába mondta a párom, hogy azért a kutya nem gyerek, nem hallgattam rá. Hála az égnek, ennek ellenére egy nagyon okos, intelligens kutya lett belőle felnőtt korára is. De a köztünk lévő kötelék megmaradt.

Kiskutyaként sokat betegeskedett, a német juhász kutyák betegsége, a displázia kínozta. De kitartóan ápolgattam, szeretgettem, orvoshoz vittük. Aztán úgy hozta az élet, hogy máshova költöztünk. Itt sokkal nagyobb udvar volt. Egyáltalán másként éltünk itt. És az én kutyám csodásan megerősödött, fajtája gyönyörűséges példánya lett. Büszke is voltam rá nagyon. Aztán, mint az életben mindenki, ő is megöregedett. Tudni való, hogy a nagytestű kutyák mindig rövidebb ideig élnek, mint a kistermetűek, illetve a keverék ebek.

Elmúlt 10 éves és úgy tűnt, kezd meglassulni, kissé közömbössé válni. Ismét előjött a displázia. Nagyon sajnáltuk és elhatároztuk, nem fogjuk hagyni szenvedni, ha eljön az idő, inkább hívjuk az állatorvost és altassa el...

Még megegyeztünk, hogy másik kiskutyát addig hozunk, amíg ő bírja magát, hogy őmellette tanulja meg a kiskutya, mi a szokás nálunk. Ergo, legyen ő a babysitter:) Így is lett. Meghoztak a fiamék egy kis, 3 hónapos kutyust. Az én öreg, okos kutyám szinte azonnal a védőszárnyai alá vette a kiskutyát. Szépen elvoltak olyannyira, hogy az öreg kutya szinte kivirult, feléledt. Ennek örültünk a legjobban.

Amikor az új kutya felnőtt korba jutott, óhatatlanul előtérbe került a falkavezérség. Bizony, az én öreg kutyán kemény ellenfélnek bizonyult. Olyannyira, hogy úgy találtuk, lehet, a fiatal majd akkor jut vezető pozicióba, ha az öreg mégis elmegy...

Viszont volt egy nagyon rossz szokása a fiatal kutyánknak. Az öreggel ellentétbe ő mindig kifelé tekintgetett az udvarból, értsd, folyton el akart menni. És ha szerét ejthette, el is mentek. A mai napig nem tudom, az öreg kutyámat mi vitte rá, hogy kövesse a fiatalt, hisz az addigi életében akkor sem ment volna el, ha nyitva hagytuk volna a kaput.

Nyugtalanított ez a helyzet, ugyanis fiatalasszony koromban veszítettünk már úgy el egy anya-fia kutyapárost, hogy elkóboroltak és elütötték az autók őket.

Ez a kalandozás időnként és váratlanul meg-megismétlődött. Volt, hogy csak pár órára mentek el. Volt, hogy másnap jöttek haza. Volt, hogy csak az öreg jött haza még aznap, a fiatal másnap, stb. Hiába erősítettük meg a kerítést, a sors is ellenünk játszott. A szomszéd egyszer kerítés-rendezés után a háza és a kerítése között hagyott mintegy 20-25 cm-es rést... Nem részletezem, naná, hogy felfedezték és kihasználták a kínálkozó lehetőséget. Átmentek a szomszédba, ott pedig a kerten át neki a világnak...

Kerestük őket, kiplakátoltuk, érdeklődtünk, postásoknak szóltunk, hogy figyeljék a környező falvakban nem tűnnek-e fel valamelyik udvarban. Arra is gondoltunk, hogy akár befoghatnák őket, a fiatal nagyon barátságos volt. Az öreg viszont nem hagyta volna.

Telt, múlt az idő. A fiam már többedszerre járta végig a határt, hátha a nyomukra akad. A falu alatt folyik egy patak. Valami ötlettől vezérelve lement a vízhez és mit lát? Ott az én két gyönyörű kutyám, lelőve, vízbe lökve, vadállatok által félig felfalva:( Alig merte megmondani nekem. De ő maga sem akarta elhinni. Lefényképezte, hogy nézzük csak meg, kizárt, hogy a mi kutyáink lennének. Elég volt rápillantani a képre... Azonnal megismertem a fiatalabbat...

Tudni kell, a falunk határa kedvelt vadászhely. De ha elmentek a kutyák, mindig szóltunk egyrészt a vadőrnek, másrészt az egyik öreg vadásznak, hogy elmentek a kutyák, ne bántsák őket.

A mai napig nem tudom megérteni, mi vezetett egy vadászembert arra, hogy két gyönyörű német juhász kutyával így végezzen?! Láthatta, hogy gondozott állatok. Azt is, hogy az egyik még nagyon fiatal... Szegénykém, nem érte meg a 2. születésnapját:( A családban mindenki, sőt a faluban is, aki csak hallotta, mi történt, őszintén fel volt háborodva. Unokáim döbbentek meg talán a legjobban. Az ő gyereki igazságérzetük úgy működött, hogy azt latolgatták, hogy a fiatalabb még csak gyerek volt... Hát, elé állítottam volna a két fiúnak azt az emert, aki meg tudta húzni a ravaszt! Mit felelt volna?

Nagyon fájt, nagyon hiányoztak, de kutya nélkül nagyon elhagyatottnak éreztem a házunkat, szabályosan féltem. A fiam érdeklődött, nézelődött, aztán egyszer csak itt volt egy koromfekete, gyönyörűséges kis német juhász kutyuska. Örültem, de szívembe belemart a fájdalom. Úgy éreztem, mintha elárultam volna az én kutyáimat... Hisz' a lelkem mélyén még mindig hazavárom őket.

Azóta eltelt 5 hónap. Szépen felcseperedett az új kutyánk. Nagyon okos, értelmes rosszcsont. Imádnivaló... De ha ránézek, mindig a két meggyilkolt kutyám jut az eszembe. Még nem jött el az ideje, hogy átvegye a szívemben a helyüket. Még nem tudom igazán, fenntartás nélkül szeretni. Még olyan, mintha valaki csak rámbízta volna a kutyáját... Ellátom, megkap mindent, ami az épülését szolgálja, még foglalkozom is vele, ha úgy adódik, de még el kell telnie valamennyi időnek, mire a gyász helyét átveszi az élet és tovább tudok lépni...