Ébren álmodunk?

Imádtam mindened, de csak csendben, csak magamban. Nem vagyok az az ömlengős, nagy szeretet kinyilvánító típusú nő. Nem mondtam, hogy szeretlek, imádlak, de úgy hiszem az érintésem, a csókom mindent elárult. Olyan energiák, annyi szeretet szabadult fel bennem, amikor Veled voltam, amiről nem is hittem, hogy bennem van. Titkon reméltem, hogy lágy vagyok és gyöngéd, de, hogy ez mikor, hol s kivel bukik ki belőlem, azt nem tudtam.

Imádtam Veled zuhanyozni, imádtam megmosni a hajadat. Ilyen gyönyörű hajat, ilyen lósörényt én még nem láttam, nem éreztem. Majdnem fekete volt egészen. Olyan szép volt a szád, a mosolyod, a fogaid. Annyira sármos, olyan csibészes. Akárhányszor így rám néztél, mindig éreztem: "Istenem, hogy fogok én még miattad szenvedni, hogy meghalok én"! És így is lett. Fogalmad sem volt, mennyire nagyon szerettelek. Egy igazi rejtőzködő művész vagyok. S Te pedig az én kis bűvészem, aki elvarázsolt. Sose adtam volna meg Neked azt az örömet, hogy százszázalékosan biztos legyél bennem. Túlzottan is kiadtam volna magam. S bár most nagyon szenvedek, emiatt nem bánom mégsem, hogy nem nyíltam meg. Látványosan legalábbis.

Mert Te az a fajta vagy, aki soha nem lesz igazán senkié (vagy talán egy szerencsés nyertesé). Te olyan vagy, aki nem szereti, ha behódolnak neki, az elérhetetlen vonz a titok, az elutasítás. De hiszen sokunknak ez az izgalmas. Milyen hülye egy dolog. A nagy titkolózás, aztán mi lesz a vége? A nagy semmi, a nagy pofára esés. És ha kiadom magam? Akkor rövid boldogság és aztán a pofára esés. Nagy okosan kiszámítottam, akkor inkább titkolózom, mégis a büszkeség, a tartás maradjon. Bár matekból sohasem voltam jó, lehet, hogy nem jól számoltam.

Szóval mostam a gyönyörű hajad. Másokkal évekig együtt éltem, eszembe nem jutott az ilyesmi. Esetleg a hátukat megmostam, ha megkértek. Folyt le a víz a hátadon és a mellkasodon. Mennyit nevettünk ezen. Amikor találkoztunk, mikor megláttuk egymást folyton mosolyogtunk. Sokat nevettünk, olyan jó ízes volt még a nevetésed is. Még a legkomorabb embert is felvidítanád ezzel az élettel teli mosolyoddal, édes nevetéseddel. Felkaptál az öledbe, bevittél magaddal a kis ágyra. A "priccsedre". Hát az semmihez sem volt fogható, ami utána jött. Nekünk nem is szabadna beszélgetnünk soha, csak ölelni egymást. Azt nem lehet félreérteni... Utána mindig odabújtál hozzám, megöleltél, megpusziltál, megsimogattad a fejem búbját a karom és közben a szép hullámos hajad megszáradt.

Na most már bevallhatom magamnak is, hogy nagyon szerelmes voltam és majd kiszakadt a szívem, hogy ezt nem mondhatom el. Nem szabad elmondanom, hogy én legyek az egyetlen, aki nem ájul el Tőled látványosan, aki visszaváltozik a jégkirálynővé a szerelmes ölelések után. Akinek jó az is, ha vagy, ha nem vagy. Aki nem függ Tőled, akinek millió ilyen jut tíz ujjára, mint Te. Jutni jutna, de ilyen, mint Te sosem.

Annyira Szeretlek!

A Te jégkirálynőd