Imádott kis Hercegnőm, Amira Alma világrajöttének története

Már annyiszor, de annyiszor leszerettem volna írni

az én Manócskám születésének történetét, de a végső elhatározásig csak most jutottam el,

hogy a második babámat várom, sőt ha minden igaz nemsokára Őt is a kezemben tarthatom már!

Lévén, hogy nem a "minap" szültem, az emlékek nem olyan frissek már, de mivel első gyermekemet

hordtam akkor a szívem alatt - ismeretlen s éppen ezért egyedüli és felejthetetlen volt a terhesség és a szülés minden egyes pillanata.

Kezdem a legelején.

Olaszországban éltem már 5 éve, nagy bulizós "tini" korszakomat nem sokkal azelőtt zártam le, kezdtem "megkomolyodni".

Páromat bár nem olyan régről ismertem, de felhőtlen volt a kapcsolatunk, maximálisan megbíztam Benne és annak ellenére, hogy egymás szemébe ki nem mondtuk, de mindketten vágytunk egy közös babára.

A fogamzásgátló szedését februárban hagytam abba.

Május vége felé jártunk, két hete minden egyes reggelem hányással indult, de mivel pont járvány volt, így a rosszulléteket arra fogtam.

Mikor már odajutottam, hogy bármitől képes voltam hányni és a cigitől, kávétól is undorodtam, a barátnőim elkezdtek viccelődni, hogy biztos terhes vagyok. Én ezen jót nevettem, de picit el is játszottam magamban a gondolattal.

2008 június 2-án aztán rászántam magamat és rögtön ébredés után csináltam egy tesztet, aminek az eredménye pozitív lett.

Ez akkor kettős érzéseket váltott ki belőlem.

21 éves voltam, az eszem azt súgta korai lenne egy babát bevállalni, hiszen még "élnem" kell,

de én mégis inkább a szívemre hallgattam és ezt a későbbiekben egyetlen egyszer sem bántam meg!!! :)

Párom az elejétől kezdve, hogy megtudta a nagy hírt nagyon boldog volt.

Június végén hazautaztam Magyarországra és a Szegedi Nőgyógyászati Klinikára mentem el Nővéremmel, ahol "hivatalosan" is megállapították a terhességemet, majd Orosházán kiállíttattam a kiskönyvemet.

Magát a 9 hónapot nagyon nehezen viseltem: nagy vonalakban - minden, kismamák életét "megkeserítő" tünet (hányinger, gyomorégés, hangulatingadozás, nagy súlygyarapodás) felbukkant nálam és végigkísérte áldott állapotban töltött hónapjaim mindegyikét.

A kötelező vizsgálatokat és ultrahangokat mindig izgatottan vártam és mikor 12 hetesen közölték velem, hogy nagy valószínűséggel kislányom lesz, a világ legboldogabb emberének éreztem magamat.

Kétszer voltam 4 dimenziós UH-on, hogy még biztosabbak lehessünk abban, hogy minden rendben van és a Pici jól fejlődik.

Szerencsére mindig mindent rendben találtak!

November végén viszont megállapították, hogy a méhnyak elkezdett megrövidülni, így szigorú ágynyugalmat rendelt el az orvosom, az oktatást (masszázstanfolyamok) is hirtelen be kellett fejeznem, többnyire csak otthon pihengettem.

Sajnos ez sem volt elég, kétszer fektettek be a kórházba, mert rejtélyesen vérezgetni kezdtem, viszont egy vizsgálat sem állapította meg ennek a tényleges okát.

A méhlepénnyel nem volt baj, Manócska mindvégig jól volt, mégis biztosabbnak tartották a kórházi megfigyelésemet.

Majdnem 2 egész hónapot feküdtem bent, úgy hogy sokszor még azt sem engedték meg, hogy az ágyban felüljek, tényleg csak a mosdóig mehettem meg vissza.

Körülöttem mindenki megszült és én hiába reménykedtem nap, mint nap, hogy én leszek a következő, a frontok hatására is minden kismama babával távozott hamarosan, kivéve engem.

Mikor nem voltam ilyen szigorú felügyelet alatt, nekikezdtem az emeleteket járni, lépcsőztem le a 3. emeletről majd vissza, sokáig mindhiába.

Egy délután viszont, pont mikor a Páromat kísértem volna le szintén gyalog (látogatni volt nálam, Anyuék meg nem sokkal előtte mentek el) a 3. és 2. emelet között hirtelen megtorpantam,

mintha valamit folyni éreztem volna a lábaimon végig. Léptem egy fokkal lejjebb, akkor még jobban folyt.

Az ezt megelőző napon reggel vizes bugyival ébredtem, de a nővérek nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget, pedig én mondtam nekik, hogy nem szokásom éjjelente bepisilni..

Egész napon át és éjszaka is fájásaim voltak, de nem erősek csak enyhe görcsszerűek és hébe-hóba jöttek, úgyhogy jóslóknak tudtam be őket, főleg mikor másnapra minden elmúlt.

Viszont ezen a bizonyos reggelen (február 25.) az ultrahang is kimutatta, hogy a magzatvíz mennyisége csökkenőben van.

Ja, és én a két 4d-s UH alapján 20-ára voltam kiírva, én is akkortájra számoltam a Babát, de a kórháziak szerint még volt legalább egy hetem hátra.

Hát, nem volt igazuk. Kaptam ugyanis papírvattát a nővérektől és kérték, hogy ha megint megindulna a folyás, akkor szóljak nekik és megnézik. A vatta enyhén zöldes színű volt, ami azt jelentette, hogy meconium került a magzatvízbe (ez túlhordott babára utal!).

Az ügyeletes doki megvizsgált, 2 ujjnyira ki voltam tágulva, mindez úgymond "észrevétlen" történt az általam csak jóslóknak ítélt görcsök segítségével.

Előkészítettek, azaz kaptam beöntést és hívták telefonon az orvosomat és a szülésznőmet.

Megkezdődtek a fájások is, amik már tényleg fájtak, de a későbbiekhez képest még semmik sem voltak.

Visszaért Párom is, aki közben lement cigizni és elképedve nézte, miért van rajtam a kórházi hálóing.

Mondtam Neki, hogy a Hercegnőnk elindult kifelé, na ment is azonnal vissza még egy cigit elszívni!

Riasztottam Anyut és Nővéremet, 17 órakor 6 perces fájásokkal kísértek be a szülőszobára, de 20 óráig még sétálgattam a folyosón.

Közben ugye CTG-ztek néha, megkaptam a lidokain helyi érzéstelenítőt, na ez piszkosul fájt!! A legrosszabb élményem, ami a szülésből hátramaradt, illetve amikor a doki burkot akart repeszteni és én úgy éreztem lassan a számon készül kinyúlni, aztán közölte, hogy már nincs is mit repeszteni!

Egyedül voltam bent, szabad volt minden ágy, így állítólag a vajúdáshoz legideálisabbat kaptam - ez akkor valahogy nem nyugtatott.

Mikor nem bírtam tovább lábon maradni, felfeküdtem az ágyra, de ekkor már iszonyatos fájásaim voltak, a lábaim remegtek és úgy tűnt véget sem ér az egyik, de már jön a másik.

Emlékszem volt a fejem felett egy vasrács és a Párom keze, amiket nagyon szorítottam. Egyszer-kétszer az is elhangzott a számból, hogy már nem bírom tovább és soha többé nem fogok szülni, de azért próbáltam az olvasottakra koncentrálni, lassú mély belégzés, majd hosszan ki, illetve nem gondolni a fájdalomra, elképzelni, hogy a baba halad egyre lejjebb és ezek rengeteget segítettek ám!

A háttérben szólt a rádió, a pihenőszobából meg behallatszott a Barátok közt.

A doki kétszer jött be hozzám, másodszor 20.45-kor, akkor 4 ujjnyira voltam kitágulva, azt mondta, még legalább egy óra.

21 órakor elindult kifelé, de úgy kiabáltak utána, hogy jön a baba!

De hogy ezt honnan vették, ők tudják, én nem éreztem semmi különösebbet, mint azelőtt, kérdezték kell-e nyomnom, rámondtam az igen-t, de tényleg minden ugyanolyan volt, mint addig.

A doki rohant vissza, aztán megkaptam a szép csizmáimat, felkötötték a lábaimat, én meg mindent úgy csináltam, ahogy mondták.

Csukott szemmel nyomtam, amikor "parancsba adták", de emlékszem amikor először mondták, hogy nyomhatok olyan hülyén éreztem magamat, visszakérdeztem, hogy most azonnal? De hogyan?? :S

Volt egy pillanat, amikor tuti biztos voltam benne, hogy az volt a gátmetszés, de később kiderült, hogy az nem lehetett, mivel gátvédelemmel szültem, a szülésznő tágított kézzel végig. Nagy szerencsémre nem is repedtem, így később varrataim sem lettek.

A doki egyszer csak felkiáltott: megszületett az első hajtincs, én meg: és a gyerek?! Mindjárt jön Ő is, válaszolta.

Aztán már csak egyet kellett nyomnom és óriási megkönnyebbülést éreztem, amikor kicsusszant a Drágám. Mindenki rögtön: tiszta Apja! Na, mondom kedvesek, nem is, hogy ügyes volt Anyuka..? Na, de aztán dicsértek ám engem is! :)

Összefoglalva:

"A végső menet" viszonylag gyorsan, rövid vajúdás után, gátmetszés nélkül

és életem legeslegszebb ajándékával zárult.

Várva várt Kislányom, Amira Alma 2009 február 25-én, 21 óra 05 perckor érkezett meg hozzánk.

Nem volt pici baba, 3850 grammal és 54 cm-rel született, 8/9 Apgar értékkel, egészségesen.

És tényleg tiszta Apja volt! :)

Gyönyörű szép fekete fürtjei és sötétkék szemei voltak.

Nem sírt fel rögtön, de amint kitisztították a légutakat, igen. Anyuék szerint visszhangzott a folyosó, akkora hangja volt - na, ez azóta is megmaradt Neki!

Hogy a szülés egészéről csupa pozitív élmények maradtak meg bennem, köszönhetem

szülész-nőgyógyász főorvosomnak Dr. Felek Csanádnak, de talán még inkább a rendkívül kedves és aranyos szülésznőmnek Benkovics Krisztinek,

akire nemcsak a szülés alatt számíthattam, de már jóval előtte is és azóta bármikor!