Hol van a határ a családtól való elszakadás és a párkapcsolat között (beszélgetés)

Sztem is jó, hogy véget vetettél a kapcsolatnak.

Pláne mivel a párod sem hadakozott ellene.

Nem jó így kezdeni 1 kapcsolatot, hogy nem te vagy az első.

Ismerek hasonló helyzetben lévőket, nem szép dolog az anyától, hogy természetesnek veszi a fia és a te segítségedet is.

Sajnos, az ilyen típusú emberek másból nem tanulnak, neked kell határokat húzni.

Lesz jobb, nem vagy ilyen megalkuvásra kényszerítve, nemis várhatja ezt el tőled senki, így is kifejezetten jófej voltál.

Sziasztok!

Szeretném megosztani a saját történetemet a párkapcsolatomról. Érdekelne kívülállók véleménye.

Próbálok rövid lenni de néhány információt meg kell osztanom.

Négy éve ismerkedtem meg a (volt) párommal. Van neki egy jelenleg 16 éves mozgásában és kommunikációjában erősen korlátozott képességű öccse, akit én az elejétől kezdve maximálisan elfogadtam, támogattam, foglalkoztam vele. A szüleik elváltak, az apjuknak alkoholproblémái vannak, az öcsit az édesanyjuk neveli. Három év együttlét után végre sikerült összeköltöznünk egy, a szülőhelytől 100km-el arrébb lévő városba és elkezdtük épitgetni a saját életünket. Minden teljesen jól működött mindaddig amig párom húga ki nem találta, hogy beiratja beteg öccsüket egy itteni bentlakásos iskolába ahonnan csak hétvégeken kell hazajárni. Mindezt úgy, hogy ő egy teljesen másik városba megy férjhez, tehát esély nincs rá, hogy a kisöcsit segitse bármiben is. Már ekkor láttam, hogy ebből az lesz, hogy a gyerek ránk lesz bizva, csak ránk fog tudni számitani. El is kezdődött az iskola és már az első hétvégét nálunk töltötte az anyjukkal együtt, mondván nincs megszervezve a hazafelé útjuk. Azt még el kell mondanom, hogy párom ápolóként dolgozik, minden negyedik hétvégéje szabad, tehát csak ekkor tudunk minőségi időt együtt tölteni. Próbáltam vele megbeszélni a dolgot, hogy találjunk valami megoldást mert az nem normális, hogy frissen költöztünk össze, még most élnénk meg a kapcsolatunk legszebb pillanatait, de mindez hátráltatva van azzal, hogy „leendő” anyósom minden hétvégét nálunk van. Sajnos az volt rá a válasza, hogy ő ezt a problémát nem tudja megoldani. Le kell szögezzem, hogy én nem azt kértem, hogy válasszon köztem és a családja között csak annyit szerettem volna, hogy húzzunk meg egy egészséges határt. Az együttöltött négy év alatt tényleg mindenben mellette/mellettük voltam.

Végül amiért irok, hogy meghoztam egy nagyon nehéz döntést és azt mondtam a páromnak, hogy akkor ez igy nem fog menni mert nekem ez igy nem kényelmes, én igy nem tudok élni. Elmondtam neki, hogy amint eljön az idő vállalom a felelősséget a testvére iránt és tudom azt, hogy előbb vagy utóbb a mi kettőnk keresztje lett volna. Én ezt elfogadtam, vállaltam. De jelenleg van annak a gyereknek anyja, apja akik keresnek, elfogadható módon élnek.

Mindez már több mint egy hónapja történt, végül kultúrált módon váltunk el egymástól de azóta is foglalkoztat a gondolat, hogy jól döntöttem-e. Nekem kellett volna türelmesebbnek lenni? De hát ennél már hova? Vagy neki kellett volna kevésbé hagynia, hogy ki legyünk használva és kicsit szembe menni a családjával?