Hogyan kerültem a pokolba

Most egy mélyponton vagyok, a pokol legmélyén. El kell mesélnem, hogyan jutottam ide.

19 évesen egy kedves, rendes embert hagytam el, mert nem voltam már szerelmes. Fiatalnak gondoltam magam, hogy így éljek, kalandot akartam. Látásból már ismertem Z-t, de az előző szakítás után két héttel az ágyában kötöttem ki. Az első évünk jó volt, mondhatni tökéletes. Az évfordulónkon el is jegyeztük egymást. Aztán minden más lett. Voltak nőügyei, bár konkrét bizonyítékom nem volt. Nekem is akadtak udvarlóim, de csak nyűglődtünk és veszekedtünk, mert ezek ellenére nem hajtogatott mást, hogy gyereket akar.

Akkor én még csak 20 éves voltam, ő 27. Akkor is fiatalnak éreztem magam, nem akartam teljesen lekötni magam. Így ment még 2 évig. Áprilistól kezdve gyanús volt, sőt mások mondták is, hogy van valakije. Ő mindent tagadott, én persze neki hittem. Augusztusban kidobott. Akkor is tagadta, hogy a nő miatt, de lebukott. Valamiért azt éreztem, nem hagyhatom, hogy elvegyék tőlem, így harcoltam érte. Visszafogadott egy feltétellel, hogy hozzájuk költözöm. Ez így lett.

Nem bírtam ott sokáig, így elkezdtem mondogatni, hogy vegyünk saját lakást. Saját erőből ez nem ment volna, szüleim segítettek, na meg a szocpol, amihez össze kellett házasodnunk. Két hónap alatt minden meglett, de a nagy ügyintézésben valamiről megfeledkeztem... és terhes lettem. Mire beköltöztünk már 3 hónapos voltam. Aztán jött csak a fekete leves.

Mikor külön voltunk éreztette velem, hogy ő az úr a háznál, sokat veszekedtünk. Nekem ez volt az első külön élésem, nem tudtam pontosan, mit hogyan is kell. De neki semmi nem volt jó. Nem ízlett, amit főztem, nem tetszett, ahogy takarítottam, még az sem volt neki mindegy hová teszem a seprűt. Akkor még a nyelét is eltörte, így 8 hónapos terhesen a földön csúszva kellett nyél nélkül felsöpörnöm. Én nem voltam még kész a gyerekre, de nem akartam egyedül maradni, így mindent eltűrtem. Hatszor ütött meg a terhességem alatt és számtalanszor szétverte a lakást.

Aztán megszületett a kisbabánk. 3 hónapos volt, amikor összepakolta a cuccait és otthagyott minket. Bárcsak vissza se jött volna, de egy hét múlva nagy kegyesen hazajött. Ugyanúgy ment minden, csak már egy pici babával együtt. Nyolc hónapos volt a kicsi, mikor a babával a kezemben ütött meg. Betelt a pohár és mikor dolgozni volt, összepakoltam a cuccunkat és hazaköltöztem. Először őrjöngött, aztán stílust váltott, könyörgött, hogy menjünk haza, sírt, szinte mindent bevetett. Sikerrel járt és hazamentünk. Nem tartott sokáig, mert ismét elkezdődött minden.

Rá fél évre ismét nagyon összevesztünk, a szüleim jöttek értünk, és ismét elvittek onnan. Három hónapig éltünk külön, és úgy tűnt, tényleg fontos a gyereke annyira, hogy változzon érte. Megint hazamentünk. Egy darabig minden jó volt. Néha ugyan vitáztunk, na de ki nem vitatkozik. Aztán szép lassan azon kaptam magam, hogy nem mehetek sehová. Az én barátaim mind rosszak, sőt az anyámék is szemetek. Az én autóm kulcsát elteszi, nehogy elmenjek valahova. Dolgozni is azzal jár, mi a gyerekkel meg közlekedhettünk biciklivel. Nem vehetek magamnak semmit, de ha a gyereknek veszek valamit, ahhoz is engedélyt kell kérjek. De persze anyáméktól sem fogadhatok el semmit.

Lassan úgy érzem a szomszéd 16 éves kisfiúnak több szava és szabadsága van, mint nekem.

De persze az is gondja, hogy a gyerek elmúlt két éves és nem dolgozom. (Hozzáteszem nem vettek vissza a munkahelyemre és fél éve keresek állást, de amint megtudják, gyerekem van, a válasz nem.) Mindennaposak a veszekedések, és ismét rongálja a lakást. Egyik nap összetörte a széket, másnap bociszemekkel kérdezi, ez mitől tört el? Azóta nem ütött meg, mert "megígértem, hogy nem ütlek meg és ez így is lesz" mondja. Csak éppen terrorban tart. Ha visszagondolok, nem is tudom, hogy bírtam ki eddig, és a sírógörcs kap el.

Nem tudom, hogyan tovább. Nem akarok más terhére lenni, más életét is tönkretenni, ez egy szemét ember és a kisbabánk örökre összeköt, nem szabadulhatok tőle. Minden az én sorozatos rossz döntéseim következménye, nem akarok még egy rossz döntést hozni, mert nem tudom kibírom-e a következményeit.