Férjem családjának minden nap kell az unokájukat látni, ez normális? (beszélgetés)

Azért sem lesz jó, mert majd ők lesznek leginkább meglepődve, amikor a gyerek kamaszként teljesen másfelé akar menni szórakozni és nem a nagyiékhoz.

Anyósodéknak is jobb, ha nem kötődnek annyira hozzá. És persze neked is (nektek is), mert nem lesz napirenden: ha ti nem engedtek majd meg ezt-azt a gyereknek, nagyiék pedig megadják, vagy éppen falaznak majd neki... rengeteg később előforduló problémát okoz(hat) a túlzott kötődés.

Miert kene extra rendnek lenni??? Hat ha egyuttelnek az emberek nem az a termeszezes, hogy nem vendeg, es ugyis kat mindent???

Ha vki a kozeli baratok, meg olxan csaladtagpk miwtt haptakba all, akikkel naoi szintu a kapcsolat, az az o gorcse, arrol nem tehet mas.

El kell engedni a tokeletesseg mitoszat

Igen normalis. Ha kozelallo emberek egyutt elnek naponta beszelgetnek. Nalunk az en agamon ez tok termeszetes, muterom volt a kivetel akivel senki se tudott egyutt elni. De meg o is jott ment nalunk mert kozel lakott, es nekem ol normalis.

De mi pl kaktunk baratokkal egy udvarban, es semmi bajunk nem volt. Miert lett volna?? Es igen ha lattuk egymast, elmondtuk hova megyunk mikor jovunk. Igy termeszetes.

Mondjuk mi kuscsaladon belul is ha ebredunk, aznap eloszor latjuk egymast, joreggelt kivanunk. Mindenki mondja mikor jon megy, tudunk egymasrol. Ettol meg nem korkatozzuk egymast. Csak megosztjuk a dolgaink. Nem kell engedelyt kernunk, de kommunikacio az fontos.

Annak idején szívesen laktam volna a sógornőmékkel szomszédos telken. Pár éve kiderült, mekkora butaságot követtünk volna el. :D (Nem tudom, ő változott-e, vagy csak én ismertem meg az idők folyamán, de önző, pletykás kígyó lett.)

Anyámmal élünk egy telken. Annak minden előnyével és hátrányával. Sokszor nehéz, de a lelkemnek jó, hogy tudom: figyelünk/vigyázunk rá.

Anyósomék meg ... le se sz.rják, hogy mi van a fiukkal, unokáikkal. Vannak végletek. Egyik se jó.

A közelségnek mindig vannak előnyei és hátrányai is.

Sosem tudhatod előre, hogy amit most tehernek érzel, mikor válik hatalmas előnnyé, segítséggé.

Ha majd tényleg úgy érzed, hogy szinte rátok telepednek a férjed szülei, akkor beszéljetek erről.

Nehéz ügy. Nem látok bele a dolgaitokba, sőt szerintem még hozzád közelebb álló emberek sem tudnak ebben igazán tanácsot adni.

Arra pedig, hogy el kell-e viselned a helyzetet, végképp nem tudok mit mondani. Csak ellentmondásba ütköznék saját magammal. Nem, nem kell mindent elviselni, de van olyan, amikor békésen nem tudsz mást tenni. Ha lázadsz, akkor az már nem békés út, ott lesznek kőkemény viták esetleg.

Próbáld megelőzni, hogy elmérgesedjen a helyzet, elsősorban a férjeddel beszélj erről!

Egy a fontos, a legfontosabb: örülj a kisfiadnak!

Ez köztünk is volt téma. Ugye családi házakat nézegetünk. Párom megjegyezte, hogy milyen jó lenne, ha az unokatesóival laknánk egy telken, külön házban, kertkapcsolattal, mert bármikor át tudnának jönni, meg mi is, meg különben is…

Mondom én ebbe nem megyek bele, ne haragudj. Szeretem őket, ők is minket, de én nem akarok átjáróházat. Mindig rendelkezésre állni, mindent tudni a másik szokásairól, a gyerekek miatt valószînűleg soha nem lennénk kettesben, osztozkodni (nem vagyok irigy, sőt, de így mindig kellene gondolni rájuk is ha valamit készîtek) a saját gondolataimat se hallanám, nyáron nem lehetnénk otthon ruha nélkül, vagy nem eshetünk egymásnak spontán, mert hátha valaki éppen bejön? Szóval mondtam, hogy ronda gyorsan felejtse el. Én nem akarok “közösködni” senkivel. Annak sosincs jó vége.

Ez a világ már csak ilyen.

Ha akar unokázni és törődik vele az a baj, ha nem és le sem sz.rja az a baj.

Ha hideg van az a baj, ha meleg van az a baj.

Ha esik az eső az a baj, ha nem esik az a baj.

Ha van hó az a baj, ha nincs az a baj.

Ha karácsony van az a baj, ha nincs karácsony az a baj.

És még sorolhatnám:)

Hát ezért nem kell közel lakni a rokonsághoz, legalábbis ennyire közel...

De a kérdésre válaszolva, igen, el kell viselned, egészen addig, amíg már nem itt panaszkodsz, hanem megmondod nekik is , hogy ez sok. De ettől még oda fognak szólni, ha látnak, mert amúgy meg ez a normális...

Gyanítom, téged nem az zavar, hogy látni akarják az unokát, hanem az, hogy _te_ folyton interakcióba kerülsz velük. Vagy nem annyira kedveled őket, vagy egyszerűen introvertáltabb típus vagy.

Én megértelek, mert nekem is sok lenne, hogy minden nap átjönnek. Viszont azt, hogy odaszólnak és beszélgetni kell egy kicsit, még el lehet viselni, és később jó lesz ez a törődés. Legalábbis gondolom, később majd átmehet hozzájuk a gyerek nélküled is, és jól ellesznek, amíg te csinálhatsz mást.

Mi az anyai nagyszüleimmel éltünk szomszédos telken. Gyermekként épp olyan otthon éreztük magunkat a nagyszüleinknél, mint a szülői házban.

A két ház között nem is volt kerítés, szabad volt az átjárás.

A két család nagyon jól működött együtt, kölcsönösen segítettünk egymásnak.

Hosszútávon csak előnyei vannak.

Azt gondolom, hogy fi.-nak kicsivel több türelemmel kéne lennie a nagyszülők felé. Más anyukáknak éppen ez a nagyszülői figyelem, segítség hiányzik.

Nem értem ezt a mondatot: "Nem tudok úgy kimenni a kapun h ne szóljanak oda"

Mit szólnak oda?

Megkérdezik, hogy hová mentek?

Mi egy házban élünk anyósékkal, de két külön lakás.(alsó szint, felső szint) Én örülnék, ha minden nap kíváncsi lenne az unokákra, de van hogy ki se jön, ha a lépcsőházba megyünk le.

Szóval vannak végletek. Aki kíváncsi, aki alig és aki nem.