Ez a jövő: több generáció egy házban? (beszélgetés)

Mi a férjemmel így élünk az én családommal. Van 2 külön bejárat, nekik is, nekünk is, belül pedig le van választva. Adott esetben csak kívűlről, az udvaron keresztül jutunk át egymáshoz.

Külön háztartást vezetünk, magunknak vesszük a kaját természetesen- eltartjuk magunkat, a rezsit pedig felesben fizetjük. Azt a pénzt amit albérletre kéne elszórni egy vad idegennek, félre tudjuk tenni, így van biztos havi megtakarításunk is.

Gondunk eddig nem volt soha az elmúlt 5 év alatt amióta így lakunk. Dolgozunk, reggel megyünk- este jövünk, ha van kedvünk eljárunk szórakozni, éljük az életünket. Van, hogy hetekig össze sem futunk velük:) Olyanok mintha szomszédok lennének, semmi több. A férjemmel is mindig jó volt a kapcsolatuk, jól megvannak.

Annak idején ők javasolták, ha nekünk ez nem gond, jöjjünk ide ilyen formában, illetve hogy a férjem költözzön ide, mert a ház kihasználatlan lett volna 2 embernek, amennyiben én elmegyek innen. Én gyakorlatilag csak a ház egyik végéből a másikba költöztem:)

Mindenkinek jó, kényelmes, és még hasznos is a spórolás miatt. Gyerek nincs kilátásban, de ha lenne, akkor a padlásteret be lehetne építeni.

Egy fedél alá, közös légtérbe pl, ahol nincs magánszféra, belső leválasztás, külön bejárat,nem költöztünk volna senkivel. A férjem testvére például ilyen formában lakik a nagymamájukkal. Ott a nő, a nő gyereke, a férj, és a nő nagymamája egy 1 + 2 félszobás lakásban. Na ezt nem vállaltuk volna be. Az már túl sok a közelségből.

Egyetlen olyan orszag nincs kozel-s-tavol, ahol mindenkinek van sajat haza, munkaja, jovedelme.

Egyes kozgazdaszok szerint a munkanelkuliseg fenntartasa mesterseges, ezzel is fenntartva a versenykepesseget.

Sok orszagban ez nem annyira problema, lasd Anglia, Olasz-Nemet-Francia-Spanyolorsag, stb.

Ez nalunk ennyire kardinalis problema.

Aztan meg sirnak a fiatalok, hogy hitel, meg nincs aki segitsen, stb.

Csak ne felejtsük el, a többgenerációs házaknak az a hatalmas hátulütője, hogy vidéken nem igazán fognak ott maradni a gyerekek, munkahely híján, aztán a szülőkre marad a hatalmas ház, amit fenntartani nem bírnak, de eladni sem tudnak.

Mondjuk, nekem alapból olyan furcsa, hogy valaki elköltözik otthonról, épít egy saját házat, de azt már úgy építi fel, hogy elvárja, hogy a saját gyereke meg ne éljen hozzá hasonlóan függetlenül. Kockázatos dolog és most sokan szívnak is miatta.

Volt, van, lesz is.

Akik megtehettek, nagy hazat epitettek, egyutt a csalad, de megis kulon, bovitettek, stb.de meg a regi tiousu hosszu paraszthazak is hasonlo elv alapjan epultek folyamatosan bovitve a szuksegletnek megfeleloen. Es altalaban nem hitelre.

Szerintem ez nem a jövő, inkább a jelen, tényleg egyre többen laknak a szüleikkel együtt, sokan már el sem költöznek otthonról. Szerintem ez nem túl egészséges és lelkileg is megterhelő lehet folyton alkalmazkodni, de ha nincs más lehetőség, akkor nincs más, még mindig jobb, mint a híd alatt lakni.

Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy ma már a szülők hozááállása is megváltozott. 30-40 éve még teljesen természetes volt, hogy a fiatalok valamelyik szülőnél kezdik el a közös életet, akkor is, ha valamelyikük nem dolgozott, sokan gyereket is oda vállaltak, ma viszont sok szülő nem szeretné ezt, szerintem a többség teljesen kiakadna, ha a 20 éves gyerek közölné, hogy hozzájuk szeretné költöztetni a barátját/barátnőjét, netán gyereket is oda vállalnának.

Mondjuk nálunk azért annyi esze mindenkinek volt, hogy nem állt le éjszaka csörömpölni a konyhában, mert éjszaka mindenki aludni szeretett volna, mert másnap ment dolgozni..

Ahol ezt tanítani kell, ott azért eleve gond van szerintem.

Mi pont fordítva voltunk. Nem vettünk fel hitelt, mert nem akartunk bajba kerülni. Ezért kölcsönösen elviseltük egymást.

Senkinek sem volt könnyű, de ma, amikor hitel nélkül vettem meg egy lakást, ma érzem, mennyire megérte az a pár nehezebb év.

Mert amikor volt egy-egy beszólás, kellemetlenség, akkor megmondtam magamnak, hogy ez azért van, hogy ne legyen 10 milla hitel a nyakamban, ne legyek kiszolgáltatott..

Nyilván anyámék is ugyanezt mondták maguknak. És lám, igaz lett.

Ők elviseltek engem, a férjemet, a gyerekeket.. Én meg elviseltem, hogy anyám otthon dolgozik, néha ideges, meg néha fáradt..

De ugyanakkor - bár nem segítettek közvetlenül a gyerekezésbe - de mégis néha lefektetés után beszóltam anyáméknak, hogy "nyitvahagytam az ajtót, alszanak, de mi lemennénk egy órára.." Talán ezen kis szabadságok miatt maradt meg a jó házasságunk. Én meg, amíg otthon voltam a gyerekekkel, vagy az egyetem miatt, vigyáztam anyám anyukájára, aki már idős volt. Ez egyébként meg anyámra hárult volna..

Persze, mindenkinek kellett engedni, mindenkinek voltak nehéz pillanatai. De tudtuk, miért csináljuk. Viszont ebben benne volt az, hogy nem fog örökké tartani. És nem is tartott..

Ha viszont ez nincs benne, csak a reménytelenség, akkor nagyon nehéz, mert akkor még a más irányú feszültséget is egymáson töltik ki az emberek..

Igazad van amúgy. És már ott tartottunk, hogy én vagyok a kibírhatatlan, mert basszus, mindenért én szólok.

De ha engem zavart. Nem őket. Nyilván ha ő éjszaka csörömpölni akar a konyhában, meg is teszi, az nem őt zavarja, hanem engem, ezért én szólok, és én vagyok a rossz.

Szóval nálunk pont az nem működött, hogy kulturáltan áll hozzá mindkét fél.

Amit írsz, amúgy elviekben működhet, biztosan sok helyen működik is, hogy előre megbeszélni, és normálisan hozzáállni.

Érthető, hogy ennél a palacsintás esetél mi a gondod.

Ezért is írtam azt, amit. Ebben az esetben spec. neki kellett volna alkalmazkodnia, amit nem akart. Nem elég csak valakinek akarnia, mindenkinek, aki ott lakik, tenni kell érte, de sajnos ez a mai világ nem olyan. (Ezt csak általánosságban írtam, hogy ez lehetne a megoldás az élet dolgaira. :-) Bár ettől nem változik.)

Értem, amit írsz.

Csak tudod, ott a gond, amikor el nem tudja képzelni 25 évesen, hogy nekem mi bajom van azzal, hogy ő éjfélkor palacsintát süt a konyhában. Csak mert megkívánta.

Szóval érted, nekem nem kell a konyha éjfélkor, de ne azt hallgassam már (amikor aludnék), hogy ő ott csörömpöl.

Nem hiszem, hogy nyűgösebb lennék az átlagnál, de nekem ez nem fér bele, és napi szinten voltak ilyenek.

(Szerintem már diliházban lennék, ha nem költöztek volna el. )

Az első felét szerettem volna elmondani, csak nem fejtettem ki ennyire részletesen. Köszönöm, hogy ezt megtetted.

A másik esetben akkor is gond lehet az együtt lakásból, ha csak az egyik főz rendszeresen. Persze ha ezt előre megbeszélték és mindenkinek jó így, akkor rendben lehet.

Bármelyik helyiségen lehet kulturáltan osztozni, csak előre meg kell beszélni, kinek mikor kell(/ér rá) a konyha, fürdő. Az előre a lényeg, akkor elkerülhető, hogy utólag nézeteltérés legyen belőle.

Ezért kérdeztem azt, vagyis kérdeztem volna, mit jelent a más életvitel. Kifejtenéd?

Mert azt hiszem, kellő kommunikáció mellett megoldható ez a dolog.

Sajnos, a mai társadalomban nem a kommunikáció az első. pl. mikor valami gond van a házasságban, váljunk el. Ezt látni mindenhol, tévében, újságban. Meg sem próbálják a felek megoldani, vagyis megbeszélni, beszélgetni egymással. Régen ez nem így volt. Azokról az esetekről kéne példát venni, de persze az ilyen nincs benne (az agybutító) tévében és sajtóban.

Bocs, tudom, nem tőlem kérdezted, de nem kell ahhoz bulizni.

Engem annak idején baromira zavart (kb. 40 évesen), amikor a férjem 25 éves gyerekéék éjjeli életet éltek, pl. a konyhában zabál éjjel egykor. (Valószínű a sajátom is ugyanúgy idegesítene.)

Szerintem azért külön kell venni azt az esetet, amikor egy házban úgy lakik több generáció, hogy úgymond egy lakásban. És megint más eset az, amikor egy családi házon belül van két lakás, tehát alsó és felső szint külön-külön lakásnak berendezve, még jobb, ha a feljáró kívülről van, belül nincs átjárás egyik lakásból a másikba.

Ez utóbbi akár ideális is lehet, ha elég intelligensek a felek ahhoz, hogy tiszteletben tartják a másik magánéletét, tehát nem rontanak rá egymásra bármi apró dologgal. Esetleg megbeszélik, hogy csak hívásra ülnek be egymáshoz.

Viszont amikor ténylegesen egy lakásban laknak, akkor tényleg vannak surlódási felületek rendesen. Én laktam így, pedig 2 wc volt és 2 fürdőszoba, de konyha csak egy. Állítom, hogy a konyhán megy leginkább a cirkusz (én főzzek, ő főzzön, nekem most kellene a konyhában a hely, mit b...szakodik annyit már, stb...). Én ezt a férjem nagykorú gyerekeivel éltem át(hála Istennek, már nem laknak itthon), de szerintem anyámmal is hasonló lenne. Hacsak az egyik át nem veszi a ház asszonya szerepét. De még akkor is idegesítő lehet.

Valami ilyesmi igen.

Csak hát generációs konfliktusok felmerülhetnek és olyankor tudatosítani kell, hogy kommunikáljanak, megoldást találjanak a felek valahogy...

Nem tudsz a sorok között olvasni? Mit írtam? Más amikor valaki rá kényszerül hogy otthon éljen, betegség miatt vagy anyagiak miatt, megint más aki viszont meg se próbál elszakadni otthonról mert önállóságra képtelen...Ha ezt nem tudod értelmezni sajnálom.

Ismerek nem egy olyan embert aki elmúlt 40 és még mindig otthon lakik, soha nem költözött el, mindig mindenben a szüleire van utalva,nem dolgozik, pedig nem beteg se fizikailag sem szellemileg. Ez szerinted egészséges?

Miből gondolod,hogy aki a szülővel él,az nem felnőtt módjára él?Mi anyuval lakunk,de betegségéből kifolyólag a főzésen kívül,minden az én nyakamba szakadt!

Ha nem tudnék felnőtt módján élni,valószínűleg a gyermekem nem tartana ott ahol tart és mi már a híd alatt lennénk.

Egymáson csüngenénk?

Nem!

Ki beszélt itt bulizásról? 28 évesen első babánkat várom, a más életvitel és más felfogás,nem a bulikat jelenti.

Más generáció más felfogás, az egyik félnek mindig megalkuvónak kell lenni.

Szeretem hogy saját magam ura vagyok, nem szólnak bele a dolgaimba, azt csinálok és úgy ahogy nekem/nekünk jól esik. Nem arról szól az élet hogy egymáson csüngjünk és egy fedél alatt éljünk. Mindenkinek el kell hogy jöjjön az a pont amikor végre kirepül és felnőtt módjára megáll a saját lábán. Megint más mikor valaki rákényszerül valamilyen okból kifolyólag otthon maradni (ez legyen anyagi, betegség) vagy megint vissza költözni, mint meg sem próbálni függetlennek lenni.

Élni és élni hagyni, ez nagyon igaz. Ettől függetlenül minden héten megyek szüleimhez amikor csak tehetem, ott és abban segítünk ahol csak kell és tudunk. Alig 15 km-ra lakom tőlük.