Essek kétségbe? Miért nem kéri meg a kezem? (beszélgetés)

Fú, a “ minek nevezzelek” nekem is dilemma:-) A “barátom” 41 évesen vicces, nem tinik vagyunk.A “párom” tök jó, leginkább ezt használom, mondjuk PC is, nem derül ki belőle, hogy férfival vagy nővel élek.(Semmi gondom egyébként az azonos nemű kapcsolatokkal).Az “élettársamtól” a hideg ráz, a bűnügyi rovatok meg a Mónika Show jut róla eszembe.Múltkor itt volt nálunk a párom (:-)) apukája, épp hívta egy rokon, hallottam a beszélgetést.Mondta a rokon, hogy üdvözli K.-t meg az élettársát is.Pedig tudja a keresztnevem elvileg.De ebben a megfogalmazásban benne volt egy konzervatív, vallásos ember lesajnáló, megvető ítélete.

Vicces, hogy házmester, szakik, random emberek akikkel párként kapcsolatba kerülünk, gyakran úgy referálnak nekünk a másikra, hogy a felesége, a férje.Nem javítjuk ki őket:-)

Egyetértek ezzel.

Nyolc éve élek együtt valakivel, aki nagyon nem házasságpárti.Elváltak a szülei gyerekkorában, azóta is fúj egymásra a két szülő, nem is lett új házasságuk.Ő azt látta, a házasság a játszmákról szól.

Én elfogadom, hogy nem vagyunk házasok, egy fikarcnyit sem bánom.Azt a pármilliót, amit egy lagzin a sosem látott távoli rokonok traktálására költöttünk volna, inkább beforgattuk a lakásba meg elutaztuk.

Gyűrűnk van, azt az egyet nagyon akartam, nekem az az összetartozás jele. Mondtam, ha nem lesz gyűrű, a s.ggemre tetováltatom a nevét.( Konszolidált nőszemély vagyok egyébként, nincs tetkóm egy darab sem).Megadta a módját, ötvösnél csináltatott egy karikagyűrű párt.

Szüleim 42 éve házasok, de sosem kérték rajtunk számon, mi miért nem házasodunk össze.

Kolléganőim közül rendre válnak el azok, ahol “világra szóló lagzi volt”, mások meg papír nélküli kapcsolatban, boldogan nevelik a gyereket/gyerekeket együtt évtizedek óta. Nem a papíron múlik.

Huh, azért ez nem semmi sztori. Nekünk nehezen indult a kapcsolatunk, most körvonalazódik az esküvő, de még nem kérte meg a kezem.* Hét év után egy ilyet tenni, hát én nem is tudom, nyilván én most szó szerint csak annyit látok a kapcsolatotokból, amennyit leírtál, szóval csak porszemnyit, és te sokkal jobban ismered a kapcsolatot és magatokat is. Így, hogy ennyit írtál, nekem a véleményem az, hogy hagyd a francba, vásárolja meg a lakás felét, és tűnjön el. Költözzön albérletbe, vagy bánom is én... Mondjuk nem tudom, ki akar maradni a lakásban ketőttök közül, vagy inkább eladnátok-e, de ez mind húzza az időt. Ha nem szívesen maradnál vele, akkor szakíts. Ha mindig benned marad a kétely, akkor ez a követkerző évtizedekben milyen érzés lesz? Olyan férfi mellett tölteni az éveket, akinek nem lehet adni a szavára... Most ő azért táncolt csak vajon vissza hozzád, mert ha nincs ló, jó a szamár is? Te már úgyis ott vagy neki a lakásban... Hát ez nekem nem lenen túl biztató. Viszont tényleg te ismered őt is és magadat is a legjobban, én csak ennyit látok, amennyit írtál.

*Leírom, ha már itt járok :D Úgy alakult, hogy összeházasodtunk volna egyébként is, csak közbejött egy olyan dolog, hogy sürgősen kell papír, és akkor rászántuk magunkat, viszont a kezem még nem kérte meg, de már cseszegetik (onnan, ahova a papír kell), hogy az időpont mikor lesz. Nekem tele van a fejem kérdőjelekkel, mert már a tanúk miatt is nagyon le kéne fixálni az időpontot, illene meghívókat küldeni a szűk családnak, de mégsem tudok belekezdeni, mert mindig visszatart azzal, hogy előbb megkéri a kezem, mert az milyen már, hogy nem teszi és úgym együnk el időpontot kérni a kormányhivatalba. Ez év végéig kéne a papírnak rendben meglennie. Most viszont tényleg semmi más nincs a fejemben, csak kérdőjelek, meg hogy esetleg mégsem szeretné az egészet. Én sem siettem volna amúgy ennyire, bár én biztosan tudom, hogy vele szeretnék élni.

Sziasztok Lányok az én történetem a következő, kíváncsi vagyok a véleményetekre

Mi 10 éve vagyunk együtt, egyetemistaként találkoztunk nagyon nagy volt a szerelem és kb. az első év után jött szóba a házasság, nagyon meglepődtem rajta, mert én nem is gondoltam rá (előző rossz tapasztalatok miatt) aztán teljesen beleéltem magam, minden fontosabb ünnepnél azt vártam mikor teszi fel a kérdést. A 3. évben meg is kaptam a gyűrűt kérdés viszont nem járt hozzá, mondván hogy még fiatalok vagyunk. Elfogadtam. Később összeköltöztünk, lediplomáztunk, felköltöztünk Pestre, munka miatt távkapcsolatban is voltunk 1 évet, végül 3 évvel ezelőtt mind a 2en megkaptuk az áhított állást és vettünk közösen egy lakást, minden álmunk valóra vált amiről már első perc óta beszéltünk. Jött a 7. évfordulónk a bűvös szám. És én megkaptam amire vártam egy álomszép gyűrt és a kérdést is hozzá. Nem vertük nagy dobra, csak a szűk családnak mondtuk el. Aztán a páromat mintha kicserélték volna. Állandóan bulizni járt, új társaságba keveredett, csak róluk tudott beszélni, ruhatárat cserélt stb., nem ismertem rá. Eljegyzés tán 1 hónappal kiderült hogy találkozgat egy munkatárs nőjével, mikor megtudtam, közölte velem hogy belé szerelmes, nem akar velem lenni. Összetörte a szívem, de elfogadtam. A bökkenő csak az volt együtt laktunk és nem volt hova mennie, ráadásul a szülei rászóltak hogy addig ne is költözzön el míg az én családom ki nem vásárolja az ő részüket. Nekem sem volt hova mennem. Ne tudjátok meg milyen kín szenvedés volt így együtt lakni. Csupán annyit kértem tőle hogy addig ne randizzon a lánnyal míg együtt lakunk. Kiderült hogy az új szereleme kb. mindenkinek széttenné a lábát és nem is az akinek gondolta. Mi meg nagy nehezen kibékültünk. Életem legnehezebb dolga volt ezen túltennem magam de valahogy sikerült, persze vannak gyenge pillanataim és bőgicsélek hogy át lettem verve és megalázva, de szeretjük egymást és szerencsére rendeződött a kapcsolatunk. Én a házasság szót ki sem ejtem a számon azóta, de ő sem. Én azt sem tudom hogy akarom e vagy sem, rettegek tőle hogy megint az lesz mint múltkor, de azt is szeretném ha végre eldöntené hogy mit akar.

Most lesz a 10. évfordulónk és annyira ott lebeg a fejünk felett a dolog. Már annyiszor lejátszottam a felemben hogy megkérdezi én meg nem tudom hogy mit mondjak. Ha igent mondok megint kapuzárási pánikot kap, ha nemet, akkor szakítunk?

Ezt most csak úgy... 🙂

"Nagyon sok boldog pillanatot okoztál nekem, nem véletlenül szerettem beléd, de sajnos a kétségeid, amiket belehúztál a közös világunkba, éppen annyi fájdalmat is okoztak nekem. És tudom, hogy valóban fantasztikusnak látsz, ennek ellenére bennem folyamatosan dolgozik a bizonyítási kényszer. Mivel sosem mondtad ki, hogy én kellek kizárólag, így mindig versenyhelyzetben vagyok. Tudom jól, talán ez számodra nem a megfelelő idő, de ugye te is tudod, hogy az igazán nagy dolgokra soha nincsen megfelelő idő, mert tudni kell dönteni. Dönteni abban, hogy bele akarsz-e állni, vagy nem. Dönteni, hogy akarsz-e engem igazán, vagy nem. Hidd el én is félek attól, hogy jól csinálnám-e. Hogy nem okoznék-e csalódást azzal, hogy olykor én is szédült vagyok. De tudod mit, vállalom a kockázatot."

Csak mert nem simizem a fejed, hogy majd elvesz, már rosszindulatú vagyok?

Légy boldog!

Látom nem értetted miért írtam le azt a pár sort. Tudtommal topicot sem tévesztettem.

A rosszindulatú, semmitmondó (csak lekezelő) hozzáállásod nem engem minősít. Ha nem tudsz értelmes kommentet forgalmazni, kérlek a "gondomat" hagyd figyelmen kívül.

Köszönöm

Tanácsot ugyan minek adni?

Te tudod, mi a jó neked. Vagy nem.

Úgyis te döntesz.

Te is tudod, nem fog elvenni, kár ezen rugózni.

Akkor valami más van a háttérben...most mondanám, hogy szóra kellene bírni, de ha valaki nem akar beszélni, akkor lehetetlen.

Itasd le, hátha megered a nyelve.

:))

Egyébként úgy vettem észre más pároknál, hogy az első pár évben az összes férfi akar esküvőt, gyereket stb természetesen, aztán ez elmaradozik vagy ösztökélni kell őket. Erős a gyanúm, hogy ilyenkor az elvártat mondják, különösebb belegondolás nélkül.

Nálunk az a helyzet, hogy már az első években beszélgettünk házasságról, gyerekről, hogy szeretnénk. Mindenben azonos véleményen voltunk. Még abban is egyetértünk, hogy nem szeretnénk nagy felhajtást. (Szűk családi kör, közös ebéd, fotózkodás.)

És több, mint 8 év után csak várok... Én személy szerint nem kényszerítek senkit semmire. Érdeklődtem nála, hogy szeretné-e. A válasz: igen.

Eddig minden előbbrevaló volt: felújítás, új autó, stb... Ok, megértem nyilván, hogy ezek is fontos dolgok. De év után még mindig egy helyben állunk.

Én sem akarok esküdni-nő létemre, a párom pedig megkönnyebbülten sóhajt, mikor évente átbeszéljük, hogy ebben 12 éve nincs változás :). Hozzáteszem, ha ez nekem egetrengetően fontos lenne, megtenné a kedvemért, persze minden egyéb meggyőződés nélkül.

Ettől függetlenül el tudom képzelni, hogy egy nő ebben plusz kapcsot vagy tanúságtételt lát... Csak ez is átrendeződni látszik a 21. században.

Egyetlen dologért lenne jó ha a férjem lenne, nem kéne szavakat találni a státuszára (barátom, párom, kedvesem stb. mind rémes)

Ez az egész nem egyszerű. Megértelek benneteket is, ugyanakkor valamit kikényszeríteni nem biztos, hogy jó dolog.

A férfiakat nem értem miért nem akarnak megnősülni. Hacsak azért nem, mert félve írom le, lehet nem bennetek látja az igazit.

A másik teóriám, hogy ők szeretnének függetlenek maradni. Szóval lehet, hogy lesz gyűrű ideig-óráig, de elképzelhető, hogy túl sokáig kapcsolat már nem. Majd keresnek olyant, akinek elég az esküvő nélküli együttélés is.

Köszönöm, a 2. bekezdéstől már érdemibb a komment.

Csak egy laikus véleményére voltam kíváncsi, azért írtam le részletesen, hogy átlátható legyen.

Az a gond, hogy ha ezt ti ketten nem tudjátok érdembem megbeszélni, akkor nekünk sincs mit mondani.

Úgy tűnik ő nem tervez csak van. Ha úgy látod nem azt akarja amit te, akkor nincs min gondolkodni sajnos.

Gondolom a nagy lángolás már elmúlt, ha közös célok, tervek sincsenek akkor mi marad?

Jóindulatú tanács(ok)ra lett volna szükségem. Nem pedig egy soros semmitmondó visszakérdezésekre. Köszönöm.

A sztorim "Sörmustár" történetéhez hasonló.

Nem tudom, ez is elég gyerekesen hangzik, hogy mondogatja közben meg vagy van szándék vagy nincs...:S

Ha szereted akkor meg lehet jobb ha elfogadod így a helyzetet és ha benő a feje lágya akkor csak lép. Lehet hogy neki több idő kell ehhez. 🤷‍♀️

Nyilván nem lennék úgymond bebiztosítva, ezzel tisztában vagyok.

Hogy miért? Mert szeretem. Az, hogy neki úgy igazán nincsenek felnőtt mércével mérhető céljai/tervei, csak mostanság merült fel, hogy harapofogóval húzom ki az információt.

Lehet, hogy igazatok van és én erőltetnék valamit, amit igazából nem is akar.

Csak akkor nem értem, mire volt jó csak úgy belengetnie, aztán amnéziást játszani, majd "állni elébe"?

Egy ismerősöm épp a napokban küldte át boldogan a fotót, amelyen a kedvese kezén az övé pihen, eljegyzési gyűrűvel. És repked, mert 4 év után végre valahára!

Én még emlékszem, hogy állandóan rágta a csávó fülét, hol szakítással fenyegetőzve, hol lelki zsarolással kombinálva, hogy legyen már valami. Most kikényszeritett egy gyűrűt, de attól még fényévekre vannak a közös otthontól és tervekről. A hapi arra nem képes, hogy odaköltözzön hozzá, hogy legalább együtt éljenek. De öröm-bódottá, mert el tudja mondani, hogy jegyese van.

Ha megfeszülök sem fogom megérteni, ennek mi értelme van, hiszen önmagának hazudik az ilyen, de legyen szerencséje.