Ember tervez, Isten végez...

Kis történetemet hol is kezdjem el, hisz ahogy eleje nincs, úgy még vége sincsen az egésznek… Azt már az elején szeretném elmondani, hogy ha nekem mesélné el valaki ezt a sztorit, akkor kívülállóként tudnám mi a helyes lépés, és biztos azt mondanám, nem normális az illető... de az érzésekkel igazából nem lehet mit kezdeni. Azok csak vannak, azokkal csak élünk...

Kezdem azzal, hogy 8 éve ismertem meg a páromat, aki immáron 3 éve a férjem is. Harmónia, boldogság, babavállalás kapujában.. A történetem egy évvel ezelőtt kezdődött. Megismerkedtem egy férfival, akivel eleinte csak jókat beszélgettünk. Majd a beszélgetésekből még több lett, találkák, udvarlás, miegymás.. Hozzáteszem, ő sem egyedülálló, feleségével és két gyermekkel él együtt és 11 év a korkülönbség közöttünk.

A mai napig el nem tudom képzelni, miért mentem bele ebbe a helyzetbe, miért nem volt jó nekem a nyugodt kis életem, amibe ez a helyzet most egy iszonyatos nagy vihart hozott..

Neki nagyon sokat kellett küzdenie értem, hisz sokat hárítottam, nem akartam megcsalni a férjemet. Küzdöttem én is az érzés ellen, és rá kellett jönnöm, hogy valami hiányzik az életemből, a házasságomból, amit ő tud megadni és olyan jó volt átadni magam annak az érzésnek. Az izgalomnak, a szenvedélynek, az újnak, annak hogy Nőnek érezhettem magam. Csak egy kis kalandnak, kis izgalomnak, kis plusznak indult az egész. Nem kellett sok idő, őszinte szerelem lett ez mindkettőnk részéről.

Kezdetben mégsem lehettek persze olyan erősek az érzések, hisz mind a ketten azt mondtuk, és úgy láttuk jónak, hogy elválni úgysem fogunk a házastársainktól, ráadásul neki ugye a gyermekek is ott vannak. Mára ott tartunk, hogy ő el akar válni, és én is, mert nem tudunk a jelenlegi párunk mellett igazán BOLDOGOK lenni… Egymást olyan szinten kiegészítjük minden szinten, hogy ilyen még az álmokban sem létezik. 1 év alatt egyetlen egy veszekedés, vagy hangos szóváltás sem volt közöttünk. Már arról beszélgettünk, hogy vajon mi lesz az, ami miatt mi egyáltalán veszekedni fogunk... Én hiszek abban, hogy mindenkinek az életében megvan az IGAZI NAGY SZERELEM, az ÉLETE SZERELME.. kinek előbb, kinek utóbb, de úgyis eljön.. Mindketten úgy gondoljuk, hogy mi azok vagyunk: életeink nagy szerelme!

A csavar ott jön, hogy ő a munkája miatt hazautazott a családjához vidékre, 400 km-re tőlem. Immáron 2 hónapja, hogy nem láttuk egymást, csak telefonon beszéltünk. Amikor elment, egy világ omlott össze bennem, napokig nem síró, hanem zokogó görcseim voltak. Ott van a felesége mellett, ahol tudom, hogy nem érzi jól magát és ki akar lépni belőle. Tudom milyen a felesége, hogyan viselkedik vele. A gyerekek miatt neki valamivel könnyebb most átvészelni a távolságot, hisz lekötik a figyelmét. És itt vagyok én, akinek szintén nem jó a házassága és ki szeretnék törni belőle! Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy ő nincs nekem, hogy ő elment, hogy nem érinthetem, nem láthatom.. Iszonyatos érzés volt!! És neki is ugyanolyan érzés volt ez, de el kellett fogadnunk, hogy ennek most így kell történnie, neki ott dolga van.

Nagyon kis rendes volt, mert az elmúlt 2 hónapban folyamatosan próbálta a lelket tartani bennem. Velem volt örömben, bánatban, csalódásban és folyamatosan a kis pozitív gondolatokat ültette a fülembe, hogy ő igenis vissza fog jönni hozzám, ő el akar válni, ő velem tud igazán boldog lenni… Én hiszek, igen hiszek a szavaiban, mert jó kapaszkodni ebbe az érzésbe. Ettől függetlenül a másik oldalról teljesen kifordultam önmagamból. Minden mosoly mögött bánat van, nem tudok mosolyogni, nem tudok örülni semminek, nincsenek álmaim, nincsenek céljaim, nem vagyok kíváncsi semmire és senkire, nem akarok menni sehova, sőt hetek óta enni sem tudok. Annyira elhatalmasodott bennem valami érzés, amit igazából nem tudok még magamnak sem megmagyarázni. Egyszerűen annyira az életem része komolyan, hogy én csak vele tudok egy egészet alkotni. Csak mellette tudnék megnyugodni!

Folyamatosan a kis pozitív gondolatokat mondom magamba, hogy ennek így kellett történnie, hogy úgysem tudom megváltoztatni, hogy attól nem lesz jobb semmi, mert én kesergek és magamba fordulok.. De még ez sem érdekel, csak az érdekel, hogy ő nincs mellettem! Csalódott vagyok, kétségbe esett, könnyek nélkül sírok, komolyan mondom. Itt ez a bizonytalanság, ez a tehetetlenség.. Utálom az egészet!

Miért is vágtam bele? Miért nem maradtam a fenekemen, az állóvízben? Csak boldog akartam lenni, de ez az 1 év boldogság lassan úgy érzem, nem érte meg, hogy most ennyit szenvedek emiatt! Mert akkor most mellettem lenne. Felejtsek? HOGYAN? Kész lelki roncs vagyok, és nem boldogít semmi! Miért? Mi történt? Mi a baj? A miértekre tudom, hogy mindig az a válasz, hogy csak mert! Mert ennek így kellett történnie.. De miért kellett így történnie? Hogy tanuljunk belőle és fejlődjünk általa. De miért? Ördögi kör az egész.. És még ha fejen állok is, akkor sem tudom úgy alakítani, hogy nekem jó legyen.

Arra kért, bírjuk ki ezt a fél évet, mert legkésőbb Karácsonykor ő már mellettem szeretne lenni, együtt, boldogságban..

De most nincs velem, és iszonyatos nehéz bízni az egész történetnek a jövőjében. Pedig nagyon szeretnék bízni benne, ez éltet, emiatt kelek fel minden reggel s emiatt fekszek le minden este.. hogy minden egyes nappal közelebb kerüljek a boldogsághoz..

Nem is tudom, hogy most igazából mi fáj nekem ebben a történetben… Az, hogy elveszítettem a szerelmemet, mert nincs mellettem? Az, hogy nem én „nyertem” s nem tudtam őt magam mellett tartani? Vagy csupán a bizonytalanság és az, hogy nincs válasz a miértekre? Tudom, hogy fel kell ebből állnom, tudom, hogy erősnek kell lennem.

Meg kell élnem minden egyes napot nélküle is, hisz olyan kevés adatott meg az életből, és azt a keveset is nagyon ki kell használnunk. Gondolom ő sem egy depis roncsot akar majd viszontlátni, hanem ugyanazt az életteli, vidám lányt, akibe beleszeretett..

És hogy mi lesz a férjjel, és a feleséggel? Legyen ez egy következő téma, DE annyit elöljáróban, hogy közöttünk 11 év a korkülönbség, vagyis már csak a kor miatt is el kell fogadnom, hogy nős és két gyermeke van. Így hozta az élet, és ha az ember BOLDOG akar lenni, akkor meg kell tennie az ehhez szükséges lépéseket. Hisz attól nem lesz jobb, hogy sopánkodik és 10 év múlva azon kesereg majd, hogy MIÉRT nem mert lépni, amíg még léphetett volna...

A történet végére remélem az is kiderült, miért ezt a címet adtam a cikkemnek..

Mert MI tervezünk, s meglátjuk, a terveinkből mi valósulhat meg...