Elmúlik...

Elkövettem egy bűnt, ami egy házasságban élő nő legnagyobb bűne lehet. Nincs mentségem rá, és nem remélek feloldozást, de mivel senki sincs, akinek elmondhatnám, valahol ki kell adnom magamból, mielőtt becsavarodom.

Banális, vacak történet. Egy nő és egy férfi van benne; egyik sem független. Tipikus motivációk: a férfi nyilván változatosságra vágyik, habkönnyű izgalomra a jól felépített, kívülről pompásan összerakottnak látszó és nyilván azért belülről is funkcionáló életében. Tudja, hogy érdemes ehhez olyan "játszótársat" választani, aki maga sem független, akinek van veszítenivalója, és nem jár olyan kellemetlenségekkel, mint egy független nő, aki esetleg többre vágyik és belobbanó érzelmeivel bosszúságot okoz... vagy nagyobb vihart is kavarhat.

A hiba ott csúszik a számításba, hogy a szintén többé-kevésbé jól funkcionáló kapcsolatban élő nő kicsit lángra kap. A saját életében egy-két probléma azért jelen van, nem súlyos, de sajnos a némileg depresszióra hajlamos és drámai vénával megvert nőnek ezek a kis "rések" is elegendőek ahhoz, hogy elbukjon. És, mert nő, nem bír érzelem nélkül belebonyolódni egy ilyen helyzetbe. Nem mondja ki, hogy mi a helyzet, de a férfi természetesen össze tudja rakni a képet. Nincs drámai beszélgetés, nincs szép vagy nem szép búcsú, nincs lezárása a történetnek - a férfi a néma csendben felszívódás, nulla reakció taktikáját választja. A nő meg szenved, mint utoljára hülye csitriként az első komoly szerelemben. Csak most nincs barátnő, akinek a vállán kisírhatná magát. Senkinek nem mondhatja el, milyen rettenetes bűn nyomja a lelkét. Belül dolgozik benne minden: a düh, a fájdalom, a szégyen, a gyász. Úgy érzi, megérdemli. De attól még nem lesz könnyebb.

Lehet rá követ vetni, lehet filozofálni azon, hogy duplán bűnös: a saját házasságában is, és, amit minden ilyen nő megkap: hogy merészelte más férjét megkívánni... Bármit lehet, jobban már nem fog fájni, mint most.