Egy kezdeti csoda...

Ahogy utánaolvastam, sajnos sok embertársammal megesik ez, nem én vagyok az egyetlen, de ez jelen helyzetben nem vigasztal. Október közepén, hosszas próbálkozások, sikertelen hónapok után sikerült végre pozitív tesztet produkálnom. Mit ne mondjak, páromnál és nálam is nagy volt az öröm. Kértem időpontot ultrahangra és nőgyógyászhoz. Hamar észrevettem a terhességem, mert még csak 7mm-es gest gyűrűt láttak. Azt mondták, hogy egy hét múlva újra ultrahang.

Következő hét: 10mm-es, szabályos petezsák, minden rendben van. Következő héten menjek megint.

Következő hét: 17mm-es szabályos petezsák, igaz embriót még nem látnak, de semmi baj.

Ez engem nem nyugtatott meg és sajnos már itt kezdtem érezni, hogy valami biztosan nincs rendben. Hányingerem sosem volt, néha egy kis émelygés, has szurkálás, de erre azt mondták, hogy ez normális.

Majd felkerestem egy magándokit. Következő hét szerdára este 9-re kaptam időpontot.

Izgatottan vártam azt a bizonyos szerdát. Nagyon jó fej, emberséges orvost sikerült találnom.

Megvizsgált. 25mm-es szabályos petezsákot látott. Azt mondta, hogy ő lát életjelet, de nem akarja elkiabálni, ezért nem is mutatja meg a monitort. Közölte velem, hogy a következő aktuális ultrahangra menjek el, ami december 3-án lesz esedékes. Ezután kicsit megnyugodtam, szinte már boldogan jöttem ki a rendelőből.

Következett december 3-a, ami vízválasztó volt minden szempontból.

December 3 délelőtt 11 óra: ultrahang. Félve mentem be, sejtettem, hogy nem lesz minden rendben és beigazolódott, amitől féltem. Összement a petezsák, már csak 17mm-es volt, életjel nincs és enyhe bevérzés látható... Ezek a szavak, ahogy áradtak felém, egyre jobban csak sírtam és sírtam.

Az ultrahangon mondták, keressem fel a dokimat. Hívtam őt telefonon, mondta, hogy a kórházban van, menjek át.

És innentől fogva felpörögtek az események, időm nem volt gondolkozni sem semmin, csak mentem a dokim után. A dokim sürgősségivel felvett, hisz bevérzés látható. Vérvétel, vércsoport azonosítás, altatóorvossal beszélni. Majd a doktor úr közölte, hogy másnap reggel 7-re menjek a betegfelvételre és holnap megműt. Ahogy elhagytam a kórházat, akkor kezdtem felfogni isten igazából, hogy mi is történik éppen most velem.

Mikor hazaértem, csak zokogtam. Párommal mikor közöltem, összetört, látszott az arcán a fájdalom. Másnap reggel 7 órára beértem a kórházba, megtörtént a betegfelvétel. Majd bekerültem a szobába, fél 9-kor jöttek értem. Elvittek a kis műtőbe, feltették a tágítót. Iszonyú fájdalmat éreztem, az ellenségemnek sem kívánom. Közölték, hogy 2 órán keresztül feküdjek, utána felkelhetek.

Én csak feküdtem a szobában és néztem ki a fejemből. Majd eljött a dél. Újra jöttek értem, hogy visznek a műtőbe és következik a műtét.

Féltem a műtéttől. Nyugtatott az altatóorvos és a dokim is, hogy minden rendben lesz. Mind a ketten rettentő rendesek voltak. Lezajlott a műtét röpke 15 perc alatt. A dokim még sokszor bejött hozzám a szobába, rám nézett, figyelt rám. Délután 4-kor elhagyhattam a kórházat. Párom jött értem. Egész úton hazafele egy szót sem szóltam. Tudtam, hogy akit annyira vártunk, már sosem fog megérkezni közénk... Átmenetileg egy világ dőlt össze bennem.

Jelenleg itthon vagyok és pihenek.

Mind testileg és lelkileg nem érzem azt, hogy rendben lennék. Tudom azt, hogy a lelki részéhez még sok idő kell, hogy fel tudjam dolgozni a mi kis angyalkánk elvesztését. Két hét múlva meglesz a szövet tan eredménye, remélem, hogy attól okosabb leszek. De bízok az időben, hogy nemsokára nekünk is egy gyönyörű, egészséges kis babánk fog születni.