Egy barátság vége (beszélgetés)
Szerintem két nőről van szó.
Barátságról meg egyáltalán nincs szó, sőt nem is volt... Sajnálom, hogy a fórumindító ezt barátságnak érezte.
Inkább fordítva.
A leggázabb, ha egyneműek.
Én sem vágom.
Ha nő és ő meg pasi, akkor az a baj 😂
Csúcspont, meg imádat, hát furi lehetsz barátnak.
Mondjuk én azt sem tudtam kihámozni, nő vagy f.fi volt az illető.
Minden jót!
Akkor viszont ne keresd magadban a hibát, illetve engedd el ezt a történetet,amilyen gyorsan csak lehet, ne rágódj. Bár írtad is, hogy csak szeretted volna kiadni magadból, ez egy jó lépés erre, a többi meg jön.
Válaszok meg sokszor nincsenek, ezt nekem is meg kellett tanulnom illetve elfogadnom. Nem érthetünk meg mindent... :/
Nagyon sok mindent félreértettetek.
Egyrészt nem 2-3 hónap ismertség után tekintettem a barátomnak, hanem ekkor éreztem úgymond a csúcspontot. Ahogy leírtam hosszú hónapokon keresztül folyamatosan ismertem meg, engedtem egyre közelebb magamhoz. Összességében kb 3 éve ismertem már, mikor a barátomnak tekintettem.
Amit nem írtam le, de tisztáznék, hogy nem vagyok tapadós. Kb 70%-ban Ő kereste a társaságom, és örült nekem. A ragaszkodásom, ami inkább figyelmességben nyilvánult meg, érezhető volt, de a személyiségemből adódóan nem is tudom túlzásba vinni.
Egyszerűen ki akartam írni magamból ezt az egészet ezzel is ráerősítve, hogy lezárom. Továbbra is tisztelem Benne azokat a tulajdonságokat, amik miatt megkedveltem, semmi harag nincs bennem. Elfogadom, hogy nem tart annyira fontosnak, mint ahogy én azt gondoltam. Minden jót!
No, azért ez nem egészséges szerintem. Ilyesmiben nem volt részem. Nekünk mindig is harmónia volt a dologban. Persze kerestük egymást, beszéltünk nagyon sokat, de valahogy ez mindig kölcsönösen oda-vissza ment. Aztán nyilván vannak aktívabb meg kissé passzívabb időszakok is.
Olyan mondjuk volt, hogy valaki a melóhelyemen iszonyatos módon nyomult rám. A barátnőjeként emlegetett, én pedig csak lestem, és azt se tudtam hogyan kezeljem a szitut, és hogyan értessem meg vele, hogy ez nem kölcsönös. Annyira mások voltunk, azt se tudtam mit eszik rajtam ennyire. Rendszeresen kibújtam minden melóhelyen kívüli program alól, soha nem voltam igazán baráti! Mégis nagyon nehezen vette a lapot. Kerek perec nem mondtam meg, mert nem volt vér a pucámban hozzá.
Pontosan úgy, ahogy New(l) írta a 11-es hsz-ben.
Amikor minden egyes szabad percét velem akarja tölteni, de a rosszabb az, ha az én időmet beosztja. Ezek még lánykoromban voltak.
Nemrég pedig olyan volt, aki a neten töltötte ki a napomat. Mindenről be kellett számolnom, és ő is minden percét, gondolatát megosztotta. Nyomasztó volt. Ezt könnyebb volt kiiktatni, mert egyszerűen nem vettem fel a telefont, nem írtam vissza.
huh, bocs, ezt olvasni is túl sok volt...
ha a viselkedésed is ilyen, akkor elhiszem, h inkább menekülőre fogta...
egyszerűen vannak ilyen emberek, akik túl sokak....
Nekem volt ilyen rövidebb lélegzetű barátságom. Jobb híján annak neveztem, de van abban valami, hogy lehetett egy egyéb vezérfonala (esetemben nem látens szerelem vagy vágy), de nem volt hagyományos az biztos. Valamiért óriási felelősséget éreztem irányába, és úgy át tudtam érezni a fájdalmát, mint még senkiét (ennyire rövid idő alatt).
Szóval van abban valami, hogy akadhat egyéb tényező is a háttérben. Jelen esetben kérdező iszonyú magányosnak tűnik, és tényleg egyfajta rajongásig szerette ezt a barátot.
Nekem több olyan "barátnőm" volt, aki annyira tapadt, hogy úgy éreztem, megfulladok. Mindegyiknél sokáig tűrtem ezt a fajta túlzott ragaszkodást, aztán jeleztem konkrétan, hogy csökkentsük a kontaktokat. Kivétel nélkül egyik sem értett a szóból.
Én pedig "szakítottam". Természetesen én voltam a köcsög.
Az egyik, miután saját családja lett, már nem igényelt annyit belőlem, és évekkel később visszataláltunk egymáshoz. Most nagyjából annyit kapok belőle, ami még elég.
Sajnálom, tényleg.
Az nem derült ki, milyen nemű az illető.
Ellenkező vagy azonos? Mert nem mindegy. Lehet, hogy nem is barátságot éreztél, hanem plátói szerelmet, és azt sokallta a másik fél? (Bár lehetne azonos nemű iránt is persze).
Merész és talán túlzó kifejezés, hogy többre becsülted, mint az életedet. Ennyire soha nem szabad alárendelni magad. :(
Az nem korrekt, hogy nem öntött tiszta vizet a pohárba, te meg kétségek között vagy. De ritkaság, ha valaki szemtől szembe mer állni .. 🙄
Szokásossal tudlak biztatni: majd az idő ...
Meddig tartott ez a barátság?
Nehéz erre mit írni, nagyon fájdalmas elveszteni egy jóbarátot, főleg aki ennyire komolyan veszi, mint te.
De magad is fölismerted, hogy sánta volt ez a kapcsolat, ő sosem akart olyan szoros barátságot, mint te. Írtó nehéz ezt úgy közölni, hogy a lelkesebb fél ne omoljon össze, ezért kezdett hanyagolni talán, hogy "észrevedd magad".
Valószínűleg sok voltál neki, engem is halálra rémisztene, ha valaki ennyire rám függne. Próbáld meg kicsit óvatosabban kezelni az ilyesmit, ne zúdítsd rá a másikra a szeretetedet és gondoskodásokat, nem kell minden patront ellőni már az elején. ;)
Sziasztok!
Nem szoktam írni... még csak mesélni sem szoktam az érzéseimről másoknak, de ezt mégis úgy éreztem le kell írnom, hogy valóban lezárjam, elrakjam egy ládába azt a baráti szeretetet, amit éreztem, mert jelenlegi állapotban csak a lelkemet mérgezem. Introvertált lévén nagyon kevés emberhez kötődöm, de aki úgymond a belső körömhöz tartozik, azokért bármit megtennék, feltétlen szeretetet érzek irántuk.
Így volt ez egy olyan valakivel is, akit az egyik legértékesebb barátomnak tartottam. Nem túlzás azt mondani, hogy többre becsültem mint az életemet. Mivel jelenleg nem élek párkapcsolatban - ami egyébként nagyon hiányzik – mondhatjuk, hogy Ő állt legközelebb a szívemhez. Mindezt a feltétlen szeretetet annak ellenére éreztem iránta, hogy Ő nem tekintett a barátjának, és ezt egy későbbi beszélgetésünk alkalmával ki is mondta.
Akkor mégis miért kedveltem meg, miért engedtem ennyire közel magamhoz, miért élvezte feltétlen bizalmamat? Igazából nehéz megmondani. A barátság számomra legalább olyan mély és fontos mint a szerelem, bár a kettő teljesen elkülöníthető. Az, hogy megkedveltem egy nagyon hosszú, hónapokon át tartó folyamat volt. Megismertem és megkedveltem azért, amilyen. Természetéből fakadóan kedves, figyelmes, elmondhatatlanul sok dolgot tisztelek benne. Emellett kitüntetett a figyelmével. Végtelenül nagyra értékeltem, hogy egy ilyen személyiség figyelt rám. Végül úgy éreztem, elég közel kerültünk egymáshoz, hogy a barátomnak tekintsem. Mivel egy munkahelyen dolgozunk, minden nap találkoztunk, sőt munkán kívül is összefutottunk. 2-3 hónapig mondhatni boldogságban úsztam, nem tudom elmondani, hogy mennyire hálás voltam neki és mit meg nem tettem volna érte, és rengeteg dolgot tettem is.
Majd ezt követően valami megváltozott. Nem tudom megmondani, hogy mi, egyszerűen el kezdet hanyagolni. Másokkal továbbra is kedves, vidáman köszön nekik, mosolyogva, csillogó szemekkel beszélget velük. Velem szemben pedig teljesen közömbös lett. Ha Ő úgy gondolja, elmesél nekem valamit, de úgy érzem inkább csak elviseli a társaságom, vagy ha odaállok elé és szóra nyitnám a szám, mint aki nem is vesz tudomást a jelenlétemről hátat fordít és elmegy. Biztos az amit mondani szeretnék nem annyira fontos... Reménykedtem, hogy ez csak ideiglenes, de hetek, hónapok teltek el így, és ez a reményem szertefoszlott. Ez idő alatt csak gyötrődtem, kínzott az igazi lélekszaggató fájdalom.
Próbáltam finoman rákérdezni nála is és másoknál is, hogy haragszik e rám valamiért, de semmi. Nem is gondolom, hogy adtam volna rá okot.
Akkor mi is történhetett? Rengeteget gondolkodtam rajta. Éjszakák teltek el álmatlanul, és végül rájöttem. Jobban mondva megértettem, hiszen Ő maga mondta ki még korábban. Egyszerű: Nem tart a barátjának, és nem igényli a barátságomat. Eddig jól érezte magát azzal, hogy örömöt okoz nekem, de végül már megunta. Ennyi történt. Előhúzott mást a zsákjából, akire most figyelmet fordít, én pedig már nem számítok.
Így most összeszedve minden lelki erőmet elzárom és szívem mélyére temetem Őt.